Legyél ott, ahol szállnak a szavak!
Legyél ott, ahol elemi a lendület!
Legyél ott, ahol gyakran bántanak,
hogy érezd szenvedélyüket!

Legyél kőorom tomboló viharban,
légy hideg acél, vagy szilárd kapurács,
de legyél belül fortyogó üstkatlan,
és aki szeret, számára gőzölgő kalács!

Legyél az utolsók között is utolsó,
ha tudod, hogy egyszer megfordulhat minden,
legyél kovász, vagy az ízt adó só,
legyél a saját világodban isten!

Győr, 2015.06.01. 18:40
(Maklári Bódi Istvánnak, markáns hangú kritikusomnak, szeretettel.)

Furcsa, hogy ez a rajzolás téma felmerült. Azt hittem, már elfelejtettem. Utoljára a volt feleségemet rajzoltam le, valami apró szénceruzával. Mondtam neki, hogy hú de rossz lett. Elkérte, nagy nehezen odaadtam neki, talán még ki is kapta a kezemből. Rákiáltottam, hogy óvatosan, le ne verje a hifiberendezést a tévé mellől.
Kifutott a kertbe, Jakab kutya loholt a sarkában, parizernek látszott a kilógó nyelve. Nyár volt. (Milyen hülye kutyanévnek tartottam először ezt. Jakab úr volt a Bűnügyi Főosztály vezetője egy darabig. Később mindkettőt megtanultam tisztelni, de nem sok közös volt bennük.)

A kert túlsó végében utolértem. Ott ült az égetésre váró lehullott levélkupac szélén. Nem értettem, miért állt meg, a hátsó bejárat, a konyhafeljáró felé beszaladhatott volna a házba. Elbújhatott volna a saját szobájában, vagy bármelyik szobában. Apósomék nem voltak otthon. Én vittem le őket kedvenc fürdőhelyükre, miénk volt az egész ház.

Leültem elé, a fűbe. Láttam, hogy valami nem stimmel.
– Ez én vagyok?
– Nem.
– Hát?
– Ez egy rajz.
Saját cinikus stílusomban válaszoltam, ahogy szoktam.
Láttam, hogy könnyek folynak a fehér derékig érő ruhadarabján. Soha nem tudtam a ruhák rendes nevét.
– Most mi bajod van? Utálok rajzolni, és tudod, hogy nem is tudok. Te erőltetted.
– A sétányt lerajzoltad, Besnyőt is lerajzoltad. Meg az erdőt! Tényleg ilyen vagyok?
Jakab úr közöttünk feküdt, egyszer egyikünkre nézett, aztán másikunkra, érdeklődően, de láttam rajta, hogy megnyugodott. Kutyaész. Ezek most kommunikálnak.
– Gyere, égessük el, úgyis fel kell gyújtanunk ezt a levélhalmot... --mondtam neki csöndesen, egy feketerigó füttye viszont elnyomta a válaszát. Megfogtam a kezét, kicsit megrángattam, mint amikor együtt rohantunk a fősuli felől a kilátóhoz, amikor ő még fogyni akart. Nem ellenkezett, de lehajtotta a fejét, mint aki depressziós, éreztem, ahogy néz. Bementem a hátsó ajtón a gyufáért a konyhába.

Visszaértem, Jakab az ölében pihent, hiába, a kutyáknak mindig jobb a megérzésük. Leültem a nagy farönkre, gyújtogattam a levélkupacot, aztán inkább guggolva gyújtottam meg a tüzet. Egy centis fekete hangyák kezdtek el sétálgatni a melegítőgatyámon.
– Mindenünk füstszagú lesz... – mondta.
Hát igen, de én szeretem ezt a természetes szagot. Inkább nem mondtam semmit. Hűlt a levegő, de ezt csak képzeltem, mert a lángok mellett, ugye...
A szúnyogokra gondoltam, rájöttem, hogy nem érdekelnek.
– Hol van a rajzod? – kérdezte pár perc múlva.
– Milyen rajz?
– Hát amit rólam rajzoltál.
– Ja, tényleg, valami rajzon vitatkoztunk... ááá… hülyeség, már rég elégett ott a diófa ága alatt.
Felálltam, megropogtattam a derekamat, aztán sokáig ültem mellette, átöleltem, szívtam a füstszagot, amikor felénk fújt a szél. Végül megmozdultam.
– Mindjárt kialszik a tűz, nem megyünk be? Majd én bezárom belülről a hátsó ajtót, zuhanyozz nyugodtan, a tüzet is lerendezem.
– Jó.
Álmos szemekkel nézett rám, szinte mindig álmos volt, állandóan túlórázott a Pénzügyőrségnél, hitt abban, amit csinált. Kicsit sajnáltam, jobbat érdemelhetett volna nálam, de ebben nem mi döntünk.

Jelképesen megpusziltam, éreztem hosszú hajának füstszagát, ösztönösen megnéztem, nem égett-e meg a vége. Nem pörkölődött meg, de most még szőkébb, mint májusban volt. Farmerem zsebében végigsimítottam a rajzomat, aztán csináltam, ami a dolgom.

(Máté László, Győr, 2015.05.28.)

Akácvirág száll mindenfelé
Nyomukban világít a tűnékeny semmi
Bújik a hétköznap a vasárnap mellé
Tudja a május, hogy mikor kell menni

Halvány füst szivárog az élet résein át
Tökéletlenül ég a belső tűz
Aprókat lélegez, néha felkiált
A máglyára kötözött eretnek, ifjú szűz

Fal mellé lapulva, lám, máris elsurran
Egy fekete csuklyás, görnyedt alak
Izzó fahasáb szikrát szórva nagyot durran
Visszhangot vetnek a füstszagú, szürke falak

A nép szétrebben, mint galambok a téren
Sötét felhők gyűlnek össze percek alatt
Ismét sárban csúszik ott lent a szégyen
A dicsőség a magasló fekete égben marad

Akácvirágot mosnak az égi patakok
Sötét szempár figyel rózsa-ablakon át
A Föld fordul egyet, eljátssza a vakot
Valaki sarokba dobja a reverendát

Győr, 2015, május 26.
("Ötszáz év sötétség" kötet)

Azt kérdezed, kicsim, mi a szép?
Szép annyi, de annyi minden lehet.
Szép az altató-meséd,
ha tátott szájjal képzeled,
hogy megtörténhet ez veled,
s kedves, nyugodt álomkép
tündérarca rád nevet.

Szép, mikor édesanyád halkan énekel,
hangja mégis betölti az egész házat,
hogy miért szeretjük, arra nincs, és nem is kell,
hogy legyen ésszerű magyarázat.

Szépek a nyári tavak, és a téli fák,
szépek a lelkedben visszhangzó képek,
szép, mikor átöltözik a világ,
emlékszel, mennyire megigézett?

Számomra szép, amikor a nevetéseteket hallom,
mert tudom, hogy a vidámság itt lakik,
többet ér, mint bármekkora ajándékhalom,
az öncélú pompa, gazdagság nem vakít.

Szép sok zene, és szép egy szívből eltáncolt mű,
szép a burjánzó, lenyíratlan rét,
szép a kutyakölyök, ártatlan, nagyfülű,
szép az ima, és a pogány varázsigék.

Szép a kedves szó, mi elhagyja szádat,
gyönyörű a rosszat elfelejtő bocsánat,
csodás, ha átéljük, hogy milyen a béke,
hogy szeretettel nézzünk a jövő elébe.

De jegyezd meg, kicsim, a szépség nem csak kint ragyog,
szemeidben tűzzel égnek a fényes csillagok,
szép lesz sorsod útja, mit szíved megtalál,
ha látod, nap mint nap ott állsz egy újabb szép kapunál.



Győr, 2015, április 02. 19:38

Új, tiszta, fehér lapot körmöl össze a táskás szemű hazugság
Viselni kell, mert másként nem lehet, a virtuális, szellemi sárga csillagot
Bár rút lovas jött, de még nem hozta el saját privát apokalipszisát
Ma még halott marad minden test, nyugszik tovább, aki már halott

Fekete lapra fehér krétával firkál jövőt az élet
Nem követelhet semmit, legfeljebb csak óvatosan kérhet
A következő pillanat csak valószínűségek laza halmaza
Mert még nem cselekedtük meg, amit megkövetelt hitünk, és a haza

Sötét tollal ír a lőpor a sárgás papírlapra
Nehéz áldozatok árán, de a margót tisztán hagyja
Ott fogja meg a piszkos körmű, kiszáradt kéz
És fölötte egy elme végre nem múltat, de jövőt idéz

Győr, 2015, április 2. 6:27