Furcsa, hogy ez a rajzolás téma felmerült. Azt hittem, már elfelejtettem. Utoljára a volt feleségemet rajzoltam le, valami apró szénceruzával. Mondtam neki, hogy hú de rossz lett. Elkérte, nagy nehezen odaadtam neki, talán még ki is kapta a kezemből. Rákiáltottam, hogy óvatosan, le ne verje a hifiberendezést a tévé mellől.
Kifutott a kertbe, Jakab kutya loholt a sarkában, parizernek látszott a kilógó nyelve. Nyár volt. (Milyen hülye kutyanévnek tartottam először ezt. Jakab úr volt a Bűnügyi Főosztály vezetője egy darabig. Később mindkettőt megtanultam tisztelni, de nem sok közös volt bennük.)

A kert túlsó végében utolértem. Ott ült az égetésre váró lehullott levélkupac szélén. Nem értettem, miért állt meg, a hátsó bejárat, a konyhafeljáró felé beszaladhatott volna a házba. Elbújhatott volna a saját szobájában, vagy bármelyik szobában. Apósomék nem voltak otthon. Én vittem le őket kedvenc fürdőhelyükre, miénk volt az egész ház.

Leültem elé, a fűbe. Láttam, hogy valami nem stimmel.
– Ez én vagyok?
– Nem.
– Hát?
– Ez egy rajz.
Saját cinikus stílusomban válaszoltam, ahogy szoktam.
Láttam, hogy könnyek folynak a fehér derékig érő ruhadarabján. Soha nem tudtam a ruhák rendes nevét.
– Most mi bajod van? Utálok rajzolni, és tudod, hogy nem is tudok. Te erőltetted.
– A sétányt lerajzoltad, Besnyőt is lerajzoltad. Meg az erdőt! Tényleg ilyen vagyok?
Jakab úr közöttünk feküdt, egyszer egyikünkre nézett, aztán másikunkra, érdeklődően, de láttam rajta, hogy megnyugodott. Kutyaész. Ezek most kommunikálnak.
– Gyere, égessük el, úgyis fel kell gyújtanunk ezt a levélhalmot... --mondtam neki csöndesen, egy feketerigó füttye viszont elnyomta a válaszát. Megfogtam a kezét, kicsit megrángattam, mint amikor együtt rohantunk a fősuli felől a kilátóhoz, amikor ő még fogyni akart. Nem ellenkezett, de lehajtotta a fejét, mint aki depressziós, éreztem, ahogy néz. Bementem a hátsó ajtón a gyufáért a konyhába.

Visszaértem, Jakab az ölében pihent, hiába, a kutyáknak mindig jobb a megérzésük. Leültem a nagy farönkre, gyújtogattam a levélkupacot, aztán inkább guggolva gyújtottam meg a tüzet. Egy centis fekete hangyák kezdtek el sétálgatni a melegítőgatyámon.
– Mindenünk füstszagú lesz... – mondta.
Hát igen, de én szeretem ezt a természetes szagot. Inkább nem mondtam semmit. Hűlt a levegő, de ezt csak képzeltem, mert a lángok mellett, ugye...
A szúnyogokra gondoltam, rájöttem, hogy nem érdekelnek.
– Hol van a rajzod? – kérdezte pár perc múlva.
– Milyen rajz?
– Hát amit rólam rajzoltál.
– Ja, tényleg, valami rajzon vitatkoztunk... ááá… hülyeség, már rég elégett ott a diófa ága alatt.
Felálltam, megropogtattam a derekamat, aztán sokáig ültem mellette, átöleltem, szívtam a füstszagot, amikor felénk fújt a szél. Végül megmozdultam.
– Mindjárt kialszik a tűz, nem megyünk be? Majd én bezárom belülről a hátsó ajtót, zuhanyozz nyugodtan, a tüzet is lerendezem.
– Jó.
Álmos szemekkel nézett rám, szinte mindig álmos volt, állandóan túlórázott a Pénzügyőrségnél, hitt abban, amit csinált. Kicsit sajnáltam, jobbat érdemelhetett volna nálam, de ebben nem mi döntünk.

Jelképesen megpusziltam, éreztem hosszú hajának füstszagát, ösztönösen megnéztem, nem égett-e meg a vége. Nem pörkölődött meg, de most még szőkébb, mint májusban volt. Farmerem zsebében végigsimítottam a rajzomat, aztán csináltam, ami a dolgom.

(Máté László, Győr, 2015.05.28.)