Akinek betömik a száját süteménnyel,
nem tud az utcán hangosan kiabálni.
A jólét számain túl miféle remény kell,
hogy jobb jövőben higgy, történhessen bármi?

Hangos arcoknál többet ér a nyitott kéz, vagy a feszes ököl,
mert csendben megragadod, vagy szétzúzod a dolgok lényegét,
s ha valami szépet is összetörsz, legalább kezdheted elölről,
újra, meg újrateremtve mindazt, ami mindig sokat ért.

Az egyik ilyen legyen a hűség, mely igazán soha nem tűnhet el,
különben mennyit számít átizzadt egyenruhád szaga?
Mikor már a fájdalmas győzelem sem érdekel,
meglásd megvirrad, és többet nem fázol éjszaka.

A másik legyen a kimondott, s adott puszta szó,
amely teremt, de nem láncol tettekkel karöltve,
és tudja az akarat, hogy mi helyénvaló,
s mi a fölös, ami csak szaladgál körbe-körbe.

Legyen a harmadik, hogy mellettem állsz a viharban,
bár nem kell, hogy folyton fogd kezem,
csak egy pillantással mutasd, amit akartam,
öreg barátom, végső értelem.

Az élet zöld és buja kaporerdő,
repülünk illatként a felszín felett.
Suhanunk, akár két lassan oszló felhő,
mit álmodik egy apró óvodásgyerek.
Kutyafuttában éljük meg álmainkat,
hajnalainkban már ásít az éjszaka,
gyors lépteink közt csak bújik az áhítat,
arcunk gödreiben lapul a mosoly szava.

Az élet vajúdás a barlangok, s az ég között,
de csak mászunk előre a gondozott gyepen,
zsebünkben a varázsceruza eltörött,
hátunkon kapaszkodik az örök szerelem.
Néha megállunk, és lassan hanyattfekszünk,
szemünket csiklandozza a déli nap,
bár a kaporerdő már messzire tűnt,
fülemben sokáig cseng régi szavad.

Az élet egy malom, mi zajosan megőröl,
mikor elkap a sebesen forgó fogaskerék,
ha mégis kiszabadulunk, elkezdjük elölről,
hiába gondoljuk, hogy most már elég,
de itt kóborol, és lebeg a levegőben
minden régi finom kapor zöld illata,
kedvesem, bár kezed már erőtlen,
ne engedj el, együtt megyünk haza.

Fegyverek hullottak a felizzó jégre
Mikor retinádba égett a reflektorláng
A vereség szele bőrödet elérte
Lassan megfagyó félelmet talált

Emberek fekszenek tarkóra tett kézzel
A végzet névsorokat olvas hangosan
Sárkányok énekét érteni miért kell
Tudatlanság tombol, minden hasztalan

Lágy jövők hullanak a felégett földre
Elveszti színeit üres otthonod
Kiáltásaidat a robaj megtörte
Visszhangzik a város, mindennapos dolog

Vonuló hidegfront szeg meg minden szabályt
Füstpamacsoktól még jobban beborult
Ellopták a Napot, kell-e, hogy megtaláld
A tartós létbe nyíló bezárt kiskaput

Sártól nehéz bakancsban menetel, toporog
Tócsákon át gázol a reszkető életvágy
A kócos szánalom régóta átkozott
Törött fogaival száraz kenyeret rág

Valami erősen megüti válladat
Rádió recseg, senki nem kapcsolta ki
Nem fáj az utolsó pontos találat
Őrnagy úr, katonák, van ott még valaki

Azt akarom, hogy emlékezz mindenre
Ami tizenegy év alatt kettőnkkel történt
Mielőtt összetört a varázsgömb
Amely a sok csodát megihlette
Mert ketrecbe bújtunk együtt és önként
S a magány, azt hittük, örökre elköszönt

Azt akarom, hogy emlékezz a nyárra
Mikor hóra vártál a forró Duna mellett
De az a nyár nem múlt el soha
Mikor este is ragyogott a naplámpa
Mégsem vitt messzire a képzelet
Voltam annyira ostoba

Szeretném, ha emlékeznél a Rókák Hegyére
És a Farkas-oromra, magasan a város felett
Hajadat arcodba fújta a csípős szél
Láttam, hogy megizzadtál, de mondtad, hogy megérte
Az ősz akkor túl korán megérkezett
És a sziklák peremén cseppet sem féltél

Jó lenne együtt emlékezni az utolsó télre is
Hófelhőn szánkóztunk ott fent, a végtelen alatt
Szülőföldünk vidéke nem volt már ismerős
Tudtuk, megváltozott álmunk túl hamis
Valami remény bennem megmaradt
Végül közelről fülembe súgtad: légy erős

Ti miért nem ültök a rázkódó diófaágra,
amikor cibálja az őszi vihar?
A magasság, vagy a mozgás zavar?
Féltek, hogy leestek, és nem puha az avar?
Ugyan, nem zuhanásotokat várja
a következő hideg zivatar.
Ne kapaszkodjatok megrögzött szabályba,
ha új, zajos megoldást jósolnak az évszakok.
Hidd el, barátom, nem lehet nagyobb bajod,
sem neked, sem másnak.
Önmagadon kívül senki nem szánhat halálra.

Ti miért nem szaladtok a végtelen irányába?
Hol vannak a falak, amik annyira vastagok,
hogy szigorú arcukért mindent otthagytatok?
Ti tudjátok, hogy aki keres, mennyi mindent talál ma.
Nézzetek fel! Az ég értetek vacog.
A semmi is ott lakhat egy befűtött szobában,
ahol az elmúlás szaga régen belétek fagyott.
Ti gyújtotok holnap egy új napot.

Ti vagytok, akik rázzátok majd a diófaágat,
mert ti lesztek jövő tavasszal a legújabb vihar,
ti cibáljátok a képtelent, ami megint fellázad,
mert élni, nem csak kapaszkodni akar.