Akinek betömik a száját süteménnyel,
nem tud az utcán hangosan kiabálni.
A jólét számain túl miféle remény kell,
hogy jobb jövőben higgy, történhessen bármi?

Hangos arcoknál többet ér a nyitott kéz, vagy a feszes ököl,
mert csendben megragadod, vagy szétzúzod a dolgok lényegét,
s ha valami szépet is összetörsz, legalább kezdheted elölről,
újra, meg újrateremtve mindazt, ami mindig sokat ért.

Az egyik ilyen legyen a hűség, mely igazán soha nem tűnhet el,
különben mennyit számít átizzadt egyenruhád szaga?
Mikor már a fájdalmas győzelem sem érdekel,
meglásd megvirrad, és többet nem fázol éjszaka.

A másik legyen a kimondott, s adott puszta szó,
amely teremt, de nem láncol tettekkel karöltve,
és tudja az akarat, hogy mi helyénvaló,
s mi a fölös, ami csak szaladgál körbe-körbe.

Legyen a harmadik, hogy mellettem állsz a viharban,
bár nem kell, hogy folyton fogd kezem,
csak egy pillantással mutasd, amit akartam,
öreg barátom, végső értelem.