Az élet zöld és buja kaporerdő,
repülünk illatként a felszín felett.
Suhanunk, akár két lassan oszló felhő,
mit álmodik egy apró óvodásgyerek.
Kutyafuttában éljük meg álmainkat,
hajnalainkban már ásít az éjszaka,
gyors lépteink közt csak bújik az áhítat,
arcunk gödreiben lapul a mosoly szava.

Az élet vajúdás a barlangok, s az ég között,
de csak mászunk előre a gondozott gyepen,
zsebünkben a varázsceruza eltörött,
hátunkon kapaszkodik az örök szerelem.
Néha megállunk, és lassan hanyattfekszünk,
szemünket csiklandozza a déli nap,
bár a kaporerdő már messzire tűnt,
fülemben sokáig cseng régi szavad.

Az élet egy malom, mi zajosan megőröl,
mikor elkap a sebesen forgó fogaskerék,
ha mégis kiszabadulunk, elkezdjük elölről,
hiába gondoljuk, hogy most már elég,
de itt kóborol, és lebeg a levegőben
minden régi finom kapor zöld illata,
kedvesem, bár kezed már erőtlen,
ne engedj el, együtt megyünk haza.