Legyen piros, mint a pipacs, vagy akár a vér,
és ahogy a frissen hullott szűz hó, legyen fehér,
legyen zöld, mint a nyári rét, s az illatos erdei tó,
legyen mindhárom, a miénk: a magyar lobogó.


Győr, 2014.09.17.

A gondolat, mit nem felejtesz,
mert olyan szép,
a csoda, amit rejthet
öreg meséd,
s a regék, mik a múltról szólnak,
küzdelemről, szerelemről,
emlékek, indiántollak,
kincsesládikádban voltak.
Miért nem hagyod őket elől?

Apróbb tárgyak, fontos dolgok.
Nagymamádnál voltál boldog
utoljára igazán?
Lehet, talán...
Más mércével mérsz, mint akkor,
elszunnyadt a benned élő kisgyerek,
felébred, ha jő az agg-kor.
Ezzel fizetsz, hogy a világot ismered.
Elbújtak az istenek.

Gyermekhangú kacarászás,
egy régi rádió búgó hangja,
az udvar, játékok, a kert, a rózsák,
minden ott kering a mélytudatban,
csak vastag tolldunyha takarja.
Homokban a kis lapát gödröt ás.
Farkasverem, feltámadt élő varázs.

Lásd, annyira nem változtál meg,
csak rádrakódott az út minden pora,
van egy kapu, amin minden ember átmegy,
és visszatipeg a gyermekkorba.


Győr, 2014.09.16.

Hosszan hömpölygő folyam, vagy tócsa az út gödrében,
áll, vagy folyik az élet, sokszínű mindenféleképpen
Harc, vagy kompromisszum a döntés, valahogyan
sokkal több, szinte végtelen számú árnyalata van

/ Áldd meg az időt, ami még adatott
Téged dicsérnek a megmaradt napok
Alázat és béke legyen a jelszavad
Most élj, pihenni ráérsz a föld alatt /

Azt kérdezte minap a komornyik,
léteznek-e ma is félig élő zombik
Elgondolkodtató, van-e erre jó válasz,
és tudja-e valaki pont most, pont itt

Ostoba kérdés, rombol és fáraszt

Vörös az idő, de nem kommunista,
érezni kell intenzíven az idők szavát,
folyamba cseppen a véred, s felitta
a hömpölygő tömeg az apró halált

/ Áldd meg az időt, ami még adatott
Téged dicsérnek a megmaradt napok
Alázat és béke legyen a jelszavad
Most élj, pihenni ráérsz a föld alatt /

A kivágott fa tönkjéből egy újabb kis fa nő
hosszú, forró nap hűsölhetsz alatta
de nem adja vissza semmi az elveszett időt
az élő vér színének nincs több árnyalata


Győr, 2014.09.16. (dalszöveg)

Hatan ülnek a tűz körül,
a szakállas mélabúsan hegedül,
fénnyel festi tarkává arcukat a láng.
A kalapos feláll, dúdol, aztán leül.
A nagyorrú verset mond, nem mindig értik a szavát.

Néha nagyot lobban a láng,
belerepült valami lepke,
összerándul a pipás ember, talán
feleségét túl régen szerette.

A ragyásfájú erdő mellett
állva alszik már a hat ló.
Kutya szunnyad, ő nem kellett
senkinek, de jóravaló.

A dús bajszú valamit morog,
nekiront hirtelen a rojtos nadrágos,
a másik ököllel hálálja a pofont.
Valaki imát mond, egy másik meg átkoz.

Kérges kezek választják szét őket.
Lassan nyugszik meg a két háborgó ember,
a lovak felébredtek, és riadt szemmel
figyelték a verekedőket.

Éjfélre a tűzből csak a parázs marad,
hosszú karddal hasogat az álomvágy,
pokrócba tekerve érzik úgy, hogy szabad
szívvel alusszák át a maradék éjszakát.
Utoljára körbejár egy flaska,
rajta megkopott, fakó címke,
végül együtt énekli ellenség és barát
a furcsa dallamú Rabság Dalát.

 A Rabság Dala


Lennék bár pillangó, ki nem látja a fényt,
mert ha látja, a lángokba repül,
lennék farkas falka tagja, s akként
nem pusztulnék el a fagyban, éhezve, egyedül.

Lennék cédrus a sivatag peremén,
égessen a hő, de érezzem az oázis illatát,
gyökereim mélyre nyúltak, s ott lent a remény,
hogy nedves talajt, friss vizet talált.

Lennék egy vándorló homokdűne,
nem pedig finom por a homokórában,
lennék eső, mi a szélben csapongva hull a földre,
vagy hosszú-hosszú vezetékben eltévedt kóboráram.

Élj csak szegény szavam szabadon, amennyire lehet,
ne gátoljon börtönfal, bilincs, ketrecrács,
de igazi szárnyad csak a puszta képzelet.
Sok kemény fekete rabkenyér, nem ajándék kalács.


Győr, 2014.09.13.

Hosszan tartó, súlyos kérdések után
elhunyt a vágy, hogy megválaszoljam talán,
amit idáig fontosnak tartottam.
Csak ülök mélán, nyugodtan,
eltűntek a félszeg
valóságfirtató kérdések.

A műtét sikerült, a beteg meghalt,
senki nem állja körül a ravatalt.
A szomszédban házibuli zajlik,
áthallatszik két zeneszám között a csend.
A külső harmónia belső békét teremt.

Velünk él a történelem,
lehet, hogy megtörtént, lehet, hogy nem.
Együtt rohanunk éveken és korszakokon át?
Van olyan történész, ki objektívan lát?

Minden rágóguminak megfakul egyszer az íze,
köpd ki nyugodtan a megunt sorsodat,
hisz nap mint nap látod, hogyan mulat
bármelyik nábob, s mint hal a vízben
pancsikálhat a szabad gondolat.

Eb ura fakó, mint mondják, tehát légy önálló,
ne add el a szíved, de akkor kihez lehetsz hű?
Kutyahűség miatt, és szabadelvűségért is vádló
saját főügyészi irodád nem egyterű.

Az ellentmondások kastélyában bolyong vég nélkül
a fehérszakállú mágus, a vén képzelet,
mikor azt hinné, végre megérkezett,
arca szürke lesz, szája elkékül.

Hideg hálószobája sehol nincs, megy tovább,
furcsa démonok uralják odakint az éjszakát,
igazlátó szemmel lesnek be minden ablakon,
mögöttük szunnyad az erdő, a természet, a vadon.


Győr, 2014.09.10. (Közhely-ciklus)