Hatásos varázsigéket görget fejében
a buta arcú, de tanult magyar vándordiák.
Nyugatra készül.
Cókmókját pakolja éppen,
helyzete nem rózsás, de farkast semmiképpen nem kiált.

Valóságos igény húzza egy távoli honba,
nem tudja, hogy évek múlva mit hoz majd haza.
Nem sejti, hogy érett fejjel hol lesz otthona,
itt, vagy ott, akár bárhol máshol,
még távolabb régi hazájától.

Fülledt a levegő a Kárpát-medencében,
tétován zümmögnek a népies dalok.
A kő a hegyen csendben dobog,
alatta egy kis pataké minden érdem,
hogy komoly, mély szurdokvölgyet faragott.

A dolgokat igenis jól meg kell forgatni,
hogy mindegyik oldalát lássuk,
meg kell rázni, zörög-e bent valami,
rugdosni kell, hogy legyen rá hatásunk.

Rászabadult a világra a nem létező összefogás,
megjósolhatatlanul kóvályog előttünk a jövő.
Hatástalan varázsige lesz-e majd a kovász
új kenyerünkben? S a feltörekvő
nemzedéknek ki lesz a mestere?
Aki csak ír, vagy aki tesz is? Én, vagy te?

Újabb fajta embereket nevelnek az évek,
zavart öregekre rászáradt a kéreg,
de a tudás, az értelem minden zugban ott van,
legyen bárki bárhol, csak csinálja jobban.


Győr, 2014.09.08.

Nehéz bakancs a kincstári surranó
Lassúvá teszi a lépted
Nehéz viselet a fakó zubbony
Komollyá érlelt az élet

/ De csak menj tovább, soha ne nézz hátra
Az ég alján dereng már a Nap
A fényben kinyílik életed virága
Mögötted csak az éjszaka marad /

Könnyen telnek a napok, ha megérkezel
Iszol, s eszel minden jót
Bajtársad lesz ott minden ember
Pihe-puha lesz takaród

/ Hát menj tovább, soha ne nézz hátra
Az ég alján dereng már a Nap
A fényben kinyílik életed virága
Mögötted csak az éjszaka marad /


Győr, 2014.09.07.

Nem szerződtem, nem tettem ígéretet, nem hajt a tatár.
Miért kell megint verset írnom már?
Ólomlábakon tipeg a csendben zúgó tudat,
pislog, s tompítja a szunnyadó álmokat.

Kiözönlik néha egy tucat gondolat,
bensőséges barátságot szül olykor a merengő magány,
szerelmem tárgya még rajtam mulat.
Vidámság, viccek. Volt, van, lesz valahány.

Nem szerződtem, és nem is fogok,
markomba zárva enyémek a napok,
hosszúra nyújtom, vagy keresztülvágom,
lábbéklyóval jár, vagy gyorsan átrohan
az elnyúló, poros lelki rónaságon.

Kinek mit jelent a szabadság?
Határtalan lehetőségeket, befolyásolatlan életet?
Tudattalanul se mondják meg, mit tegyél,
s az ösztönös vágy vezesse minden léptedet?

Én nem kérek az ilyen szabadságból,
elég, ha nem látom a kalitkámat,
elég, ha énekem másnak is szól,
s együtt marad a büszkeség és alázat.

Együtt marad a szenvedély és a hideg fej,
s bár gyűrött arccal ébredek fel reggel,
de a nappalom, s az estém termékennyé érik,
s közben ráeszmélek, miért vagyok még itt.


Győr, 2014.09.07.

Csúszik a sárban a megbotlott álom,
felnéz párás szemmel, hol az eget sejti.
"Belém sem rúg senki,
hosszú lesz halálom."

Térden állva kúszik
a megrogyott jövő.
"Vajon mi lesz itt,
ha a jelen felnő?"

Hosszú kabátjában mélán botorkál az élet.
Kérdéseket tesz fel, válaszokat nem kap.
"Előbb-utóbb eljön, hogy semmitől sem félek,
mert több lesz, mi elveszett, mint ami megmaradt."

De akár egy váratlan nyeremény,
rájuk kacsint fentről a hazudozó remény,
hosszú fehér szárnyát könnyedén megrázza,
elszáll, tán ott sem volt, akárki is látta.



Győr, 2014.09.04.

Emlékszel-e az erdőre,
ahol rengetegféle fa volt, s még több szúnyog?
Tudod-e, mi lett azzal az erdővel, megvan-e még?
Emlékszel-e, milyen piros volt a feketerigó csőre,
amikor épp felettünk fütyült?
Akkor azt hittük, ölelni sosem elég.

Van, ami megvan, van, ami eltűnt,
de megmaradt még a kék ég, s utána a frissítő eső,
évszakok, mosolyok, kavalkád, etűd...
A kivágott fák helyén újak nőttek,
a természet ma is élő őserő.

Emlékszel-e a mesékre,
amiket viharos estéken mesélt a nagymama?
Ki tudja, hogy élnek-e még varázslók, s végre
az eltévedt királylány boldogan tért haza?

Van, ami eltűnt, de élnek és hatnak a varázsigék,
és senkit nem égetnek meg egy furcsa hitért,
belső erdeinkben fiatal fák nőnek,
őrizzük meséink, s gyermeki erőnket.

Győr, 2014.09.01.