Hatan ülnek a tűz körül,
a szakállas mélabúsan hegedül,
fénnyel festi tarkává arcukat a láng.
A kalapos feláll, dúdol, aztán leül.
A nagyorrú verset mond, nem mindig értik a szavát.

Néha nagyot lobban a láng,
belerepült valami lepke,
összerándul a pipás ember, talán
feleségét túl régen szerette.

A ragyásfájú erdő mellett
állva alszik már a hat ló.
Kutya szunnyad, ő nem kellett
senkinek, de jóravaló.

A dús bajszú valamit morog,
nekiront hirtelen a rojtos nadrágos,
a másik ököllel hálálja a pofont.
Valaki imát mond, egy másik meg átkoz.

Kérges kezek választják szét őket.
Lassan nyugszik meg a két háborgó ember,
a lovak felébredtek, és riadt szemmel
figyelték a verekedőket.

Éjfélre a tűzből csak a parázs marad,
hosszú karddal hasogat az álomvágy,
pokrócba tekerve érzik úgy, hogy szabad
szívvel alusszák át a maradék éjszakát.
Utoljára körbejár egy flaska,
rajta megkopott, fakó címke,
végül együtt énekli ellenség és barát
a furcsa dallamú Rabság Dalát.

 A Rabság Dala


Lennék bár pillangó, ki nem látja a fényt,
mert ha látja, a lángokba repül,
lennék farkas falka tagja, s akként
nem pusztulnék el a fagyban, éhezve, egyedül.

Lennék cédrus a sivatag peremén,
égessen a hő, de érezzem az oázis illatát,
gyökereim mélyre nyúltak, s ott lent a remény,
hogy nedves talajt, friss vizet talált.

Lennék egy vándorló homokdűne,
nem pedig finom por a homokórában,
lennék eső, mi a szélben csapongva hull a földre,
vagy hosszú-hosszú vezetékben eltévedt kóboráram.

Élj csak szegény szavam szabadon, amennyire lehet,
ne gátoljon börtönfal, bilincs, ketrecrács,
de igazi szárnyad csak a puszta képzelet.
Sok kemény fekete rabkenyér, nem ajándék kalács.


Győr, 2014.09.13.