Aprókat fütyül hajnalban egy madár,
kevés információ egy embernek, de sokat ad,
ha a rigó így télidőben magot talál,
nyáron is dalol talán, ha megmarad.

Apóka ül a nyugdíjasház előtt,
ellőtt már minden ismert poént.
Régen irracionális álmokat szőtt,
de sokat tett a faluért, ahol élt.

Kiszimatolta egymást a róka és a kutya,
eldöntötték, hogy elkerülik a harcot.
Melyikük menekült el előbb futva?
Nem fontos.
Csak egy elszálló szagnyom maradt ott.

Aprókat gondol az átlagos kisember,
de belül mélyen ül egy Mariana-árok.
Lehetőségeket érez, de messzire nem mer
a biztonságból kilépni. Ez igazi átok.

Győr, 2014.02.17.

Vigyázz rá, kérlek,
mert fontos nekem.
Néha nem mérheti őt meg
a hit, vagy szerelem.

Vigyázva óvom
a lelkét, tudom.
Elindult már sok-sok úton,
de révbe csak egyszer érhet a vágyakozó értelem.
Áldást, és szebb napokat kérek, de nem magamnak.
Nem nekem.

Vigyázz rá, hisz érted,
kire gondolok.
Minden álmom erős páncél legyen körötte,
nyugalmát őrizzék éber őrangyalok, vagy vidám koboldok.



  Győr, 2014.02.11.

A szörnyeteg odalép a szépséghez,
Aliznak nevezi, maga sem tudja miért, de mosolyog rá.
Csábító hangon vonzó ígéreteket tesz,
aztán bizonytalan alapon (lesz, ami lesz),
megcsókolja, és menni készül tovább.

A szépség egy pillanatra lebénul,
nem érti ezt a szituációt. Nem érti, mi történt vele.
Régen volt, amikor a kedvesség a napi étele
volt, és gyorsan elmúlt.

Ki pattintja, ki gyújt újra tüzet, ki használja újra a régen bevált kovát?

Egy görgeteg száguld a ronda lény mögött,
ő is érzi, hogy lassan utoléri a sorsa.
Most már menekülne, de sötét ködök
mögött látja: Aliz mindörökké vonzza.



Győr, 2014.02.02. tizenkilenc óra

Zörög a zacskó a sütis bolt mellett,
ezernyi dolgos nő vár a sorra.
Taposómalomként éli meg az irodát, és halomra
édesíti a lomha, nehezen induló reggeleket.

Hosszú felelősséget vállal magára, aki szeret.
Sokat kockáztat, az élete minden nap érzékeny bomba.
Zörög a tasak, üresen kidobják, és lomha
hangyák mászkálják össze-vissza a kukákat, és a teret.



Győr, 2014.01.30. 5.16

Egy félig megevett kenyér fekszik a vidám katona asztalán.
Kétszer is meggondolta, hogy ma megegye az egészet talán.
Aztán nevetett egy nagyot, bekapott egy falatot,
felnézett egy pillanatra, és mosolygott az őrangyalán.

Kicsit elfelejtette a holnapi harcot...

Egy félig leélt élet hemzseg a túlélő erősek mögött.
Mindenki menekül a tűztől, amint lehet.
Sok vadász elől fut néhány megriadt őz,
pánikmenekülés: nem rendezett menet.

A felborult pohárba valaki új mérget öntött,
ami senkire nem hat, lehet...

A vidám, de méla katona arca már nem a régi,
asztalát, és régi kenyerét el is felejtette.
Zsoldját, és jövőjét régen nem félti,
csak a kegyetlen múlt ítélhet felette.



  Győr, 2014.01.30.