"Ott állunk együtt a létezés óceánpartján,
egyikünk sem szól. Aztán halkan kérdezed:
Együnk valamit talán?
Nem szólok, becsukom szemem.
Kezemben olvadó csokiszelet,
gyorsan elszáguld a képzelet."

(K. T. Damián)

Mindegyikünk egy nagy házban lakik.
Van, akinek ez a ház az otthona,
lehet, hogy valakinek nem lesz soha
több emléke, csak otromba, csúfos megjegyzések.

Ha bármikor kitörni tudna,
másfelé kanyarogna az életútja.

Szétszakíthatnak táncos talmi fények,
a test törvénye erősebb, mint az élet tengerpartján sokáig ringó gondola.
Ha elfelejtem, mi fáj, örülök, hogy élek.
Izzadó álmos éjben hullámzó apró kéjek,
csokoládéálmok...

Egymásra rakódott évek...
A lényegtelen test múlandó áldott átokpora?

Bezárva él tovább az ősi majom minden tündöklő tavaszi virágban.
Álmodik sok szépet, hogy felsőbbrendűbbé válhat talán.
A virág tovább énekel az emberré vált mohó test dalán.

Most is tart az emberiség gyermekkora.





Győr, 2014.01.26. 23.59

Hosszú, ellenséges karomszerűen csikorgó éjjeleken
féltudatlanul keserű fintorba torzult kialvatlan munkásarcok
hófehér, bélelt csizmákban tapossák az életben maradt harcot.
Boldogok, mert tudják, hogy eljön a tavasz, nincs bennük félelem.



   Győr, 2014.01.24-26.

(barátomnak)



A kerámia lány hancúrálmaidban törekszik feléd.
Egy féltékeny pasija többször rádlő.
Minden ösztönöd felgyújt. Ki vagy, hogy értékeid feléld,
ha menekülés közben harcos leszel, vagy lengő démon, gyenge nő?

...mert néha hátrafordulsz, és véded önmagad,
megmenekülhet rövid ideig az, aki előtted szalad...
Porcelánszobrok hullanak szét ijedt arcod előtt,
menekülés közben idegeneknek adod át gyengülő erőd.

Te vagy, aki láthatja, ahogy a máglyatűzben
kitárul az ősi vad
erőszak, és ádáz sikoltással, űzötten
a semmibe hulló szakadék felé szalad.

A kerámia arcú lány keményen őrzi a mélység láthatatlanul puha
mosolyképességét. Ez lesz álmaiban majd egyszer ösztönös otthona.





    Győr, 2014.01.24-26.