"Ott állunk együtt a létezés óceánpartján,
egyikünk sem szól. Aztán halkan kérdezed:
Együnk valamit talán?
Nem szólok, becsukom szemem.
Kezemben olvadó csokiszelet,
gyorsan elszáguld a képzelet."

(K. T. Damián)

Mindegyikünk egy nagy házban lakik.
Van, akinek ez a ház az otthona,
lehet, hogy valakinek nem lesz soha
több emléke, csak otromba, csúfos megjegyzések.

Ha bármikor kitörni tudna,
másfelé kanyarogna az életútja.

Szétszakíthatnak táncos talmi fények,
a test törvénye erősebb, mint az élet tengerpartján sokáig ringó gondola.
Ha elfelejtem, mi fáj, örülök, hogy élek.
Izzadó álmos éjben hullámzó apró kéjek,
csokoládéálmok...

Egymásra rakódott évek...
A lényegtelen test múlandó áldott átokpora?

Bezárva él tovább az ősi majom minden tündöklő tavaszi virágban.
Álmodik sok szépet, hogy felsőbbrendűbbé válhat talán.
A virág tovább énekel az emberré vált mohó test dalán.

Most is tart az emberiség gyermekkora.





Győr, 2014.01.26. 23.59