Kedves barátaim!

Ajánlom figyelmetekbe az on-line Comitatus folyóiratban megjelent alábbi két versem. A "Közel" című írás a közeljövőben megjelenő nyomtatott kiadványban is szerepelni fog, valamint mindkét vers helyet kap a következő "Láthatatlan tükörképek" című kötetemben.

 

Gyeped fűszálai között bújócskáznék télen is akár
Bár ne taposna ránk egy leszálló varjúmadár
Károgása nem zavar meg, de csőre odavághat
Hadd legyen puskám, mint egy mestervadásznak
Hadd legyen tavasz, hogy felakasszuk a fegyvert
A varjú elrepült, mert támadni nem mert
Jó ez így, szabadban élünk mindahányan
Tévedjünk el fűszálak között egy bújócskában

2016.

Akinek betömik a száját süteménnyel,
nem tud az utcán hangosan kiabálni.
A jólét számain túl miféle remény kell,
hogy jobb jövőben higgy, történhessen bármi?

Hangos arcoknál többet ér a nyitott kéz, vagy a feszes ököl,
mert csendben megragadod, vagy szétzúzod a dolgok lényegét,
s ha valami szépet is összetörsz, legalább kezdheted elölről,
újra, meg újrateremtve mindazt, ami mindig sokat ért.

Az egyik ilyen legyen a hűség, mely igazán soha nem tűnhet el,
különben mennyit számít átizzadt egyenruhád szaga?
Mikor már a fájdalmas győzelem sem érdekel,
meglásd megvirrad, és többet nem fázol éjszaka.

A másik legyen a kimondott, s adott puszta szó,
amely teremt, de nem láncol tettekkel karöltve,
és tudja az akarat, hogy mi helyénvaló,
s mi a fölös, ami csak szaladgál körbe-körbe.

Legyen a harmadik, hogy mellettem állsz a viharban,
bár nem kell, hogy folyton fogd kezem,
csak egy pillantással mutasd, amit akartam,
öreg barátom, végső értelem.

Az élet zöld és buja kaporerdő,
repülünk illatként a felszín felett.
Suhanunk, akár két lassan oszló felhő,
mit álmodik egy apró óvodásgyerek.
Kutyafuttában éljük meg álmainkat,
hajnalainkban már ásít az éjszaka,
gyors lépteink közt csak bújik az áhítat,
arcunk gödreiben lapul a mosoly szava.

Az élet vajúdás a barlangok, s az ég között,
de csak mászunk előre a gondozott gyepen,
zsebünkben a varázsceruza eltörött,
hátunkon kapaszkodik az örök szerelem.
Néha megállunk, és lassan hanyattfekszünk,
szemünket csiklandozza a déli nap,
bár a kaporerdő már messzire tűnt,
fülemben sokáig cseng régi szavad.

Az élet egy malom, mi zajosan megőröl,
mikor elkap a sebesen forgó fogaskerék,
ha mégis kiszabadulunk, elkezdjük elölről,
hiába gondoljuk, hogy most már elég,
de itt kóborol, és lebeg a levegőben
minden régi finom kapor zöld illata,
kedvesem, bár kezed már erőtlen,
ne engedj el, együtt megyünk haza.

Fegyverek hullottak a felizzó jégre
Mikor retinádba égett a reflektorláng
A vereség szele bőrödet elérte
Lassan megfagyó félelmet talált

Emberek fekszenek tarkóra tett kézzel
A végzet névsorokat olvas hangosan
Sárkányok énekét érteni miért kell
Tudatlanság tombol, minden hasztalan

Lágy jövők hullanak a felégett földre
Elveszti színeit üres otthonod
Kiáltásaidat a robaj megtörte
Visszhangzik a város, mindennapos dolog

Vonuló hidegfront szeg meg minden szabályt
Füstpamacsoktól még jobban beborult
Ellopták a Napot, kell-e, hogy megtaláld
A tartós létbe nyíló bezárt kiskaput

Sártól nehéz bakancsban menetel, toporog
Tócsákon át gázol a reszkető életvágy
A kócos szánalom régóta átkozott
Törött fogaival száraz kenyeret rág

Valami erősen megüti válladat
Rádió recseg, senki nem kapcsolta ki
Nem fáj az utolsó pontos találat
Őrnagy úr, katonák, van ott még valaki