Azt akarom, hogy emlékezz mindenre
Ami tizenegy év alatt kettőnkkel történt
Mielőtt összetört a varázsgömb
Amely a sok csodát megihlette
Mert ketrecbe bújtunk együtt és önként
S a magány, azt hittük, örökre elköszönt

Azt akarom, hogy emlékezz a nyárra
Mikor hóra vártál a forró Duna mellett
De az a nyár nem múlt el soha
Mikor este is ragyogott a naplámpa
Mégsem vitt messzire a képzelet
Voltam annyira ostoba

Szeretném, ha emlékeznél a Rókák Hegyére
És a Farkas-oromra, magasan a város felett
Hajadat arcodba fújta a csípős szél
Láttam, hogy megizzadtál, de mondtad, hogy megérte
Az ősz akkor túl korán megérkezett
És a sziklák peremén cseppet sem féltél

Jó lenne együtt emlékezni az utolsó télre is
Hófelhőn szánkóztunk ott fent, a végtelen alatt
Szülőföldünk vidéke nem volt már ismerős
Tudtuk, megváltozott álmunk túl hamis
Valami remény bennem megmaradt
Végül közelről fülembe súgtad: légy erős

Ti miért nem ültök a rázkódó diófaágra,
amikor cibálja az őszi vihar?
A magasság, vagy a mozgás zavar?
Féltek, hogy leestek, és nem puha az avar?
Ugyan, nem zuhanásotokat várja
a következő hideg zivatar.
Ne kapaszkodjatok megrögzött szabályba,
ha új, zajos megoldást jósolnak az évszakok.
Hidd el, barátom, nem lehet nagyobb bajod,
sem neked, sem másnak.
Önmagadon kívül senki nem szánhat halálra.

Ti miért nem szaladtok a végtelen irányába?
Hol vannak a falak, amik annyira vastagok,
hogy szigorú arcukért mindent otthagytatok?
Ti tudjátok, hogy aki keres, mennyi mindent talál ma.
Nézzetek fel! Az ég értetek vacog.
A semmi is ott lakhat egy befűtött szobában,
ahol az elmúlás szaga régen belétek fagyott.
Ti gyújtotok holnap egy új napot.

Ti vagytok, akik rázzátok majd a diófaágat,
mert ti lesztek jövő tavasszal a legújabb vihar,
ti cibáljátok a képtelent, ami megint fellázad,
mert élni, nem csak kapaszkodni akar.

Füledbe kotkodál a tyúkszínű tollas reggel
Elhessinted, de visszalépked melléd
Kibékülsz vele, hogy ébredni neked kell
Gondolod, mások már korábban megtették

Melleden ült éjjel egy pajkos kedvű lidérc
A súlya nyomta legyengült testedet
Álmaidból mégis újabb perceket kérsz
Pedig ő sehol sincs, valaki mást szeret

Hunyorogva nézel az ébredő napfényre
Hangos ásítástól rezdül szürke függönyöd
Mikor az árnyék már homlokodig érne
Bioritmusod talán félig felpörög

Kibotorkálsz lassan egy fürdőszobába
Idegen itt minden valahogy
Hatalmas zuhanyzód de régen látta
Valami tisztító és illatos dolog

Kócos fogkefe fekszik a mosdó lefolyónál
Dalolsz valamit, forró vízben zuhanyzol közben
„A szabad ember mindig önmagára talál
Köd száll mögöttem, köd jár előttem…”

Konyhaasztalodon brekeg a nagy kancsó kávé
Kidülledt szemekkel visszanéz, rád várva
Ez a nap megint a kreativitásé
A magányt a ragyogás szépen álcázza

Szobádban áll kitárt kétajtós szekrényed
Válogathatsz a megvett jópár álom között
Á, mindegy, igazán egyiket sem félted
Felveszed újra legdrágább öltönyöd

2015.