A szörnyeteg odalép a szépséghez,
Aliznak nevezi, maga sem tudja miért, de mosolyog rá.
Csábító hangon vonzó ígéreteket tesz,
aztán bizonytalan alapon (lesz, ami lesz),
megcsókolja, és menni készül tovább.

A szépség egy pillanatra lebénul,
nem érti ezt a szituációt. Nem érti, mi történt vele.
Régen volt, amikor a kedvesség a napi étele
volt, és gyorsan elmúlt.

Ki pattintja, ki gyújt újra tüzet, ki használja újra a régen bevált kovát?

Egy görgeteg száguld a ronda lény mögött,
ő is érzi, hogy lassan utoléri a sorsa.
Most már menekülne, de sötét ködök
mögött látja: Aliz mindörökké vonzza.



Győr, 2014.02.02. tizenkilenc óra

Zörög a zacskó a sütis bolt mellett,
ezernyi dolgos nő vár a sorra.
Taposómalomként éli meg az irodát, és halomra
édesíti a lomha, nehezen induló reggeleket.

Hosszú felelősséget vállal magára, aki szeret.
Sokat kockáztat, az élete minden nap érzékeny bomba.
Zörög a tasak, üresen kidobják, és lomha
hangyák mászkálják össze-vissza a kukákat, és a teret.



Győr, 2014.01.30. 5.16

Egy félig megevett kenyér fekszik a vidám katona asztalán.
Kétszer is meggondolta, hogy ma megegye az egészet talán.
Aztán nevetett egy nagyot, bekapott egy falatot,
felnézett egy pillanatra, és mosolygott az őrangyalán.

Kicsit elfelejtette a holnapi harcot...

Egy félig leélt élet hemzseg a túlélő erősek mögött.
Mindenki menekül a tűztől, amint lehet.
Sok vadász elől fut néhány megriadt őz,
pánikmenekülés: nem rendezett menet.

A felborult pohárba valaki új mérget öntött,
ami senkire nem hat, lehet...

A vidám, de méla katona arca már nem a régi,
asztalát, és régi kenyerét el is felejtette.
Zsoldját, és jövőjét régen nem félti,
csak a kegyetlen múlt ítélhet felette.



  Győr, 2014.01.30.

"Ott állunk együtt a létezés óceánpartján,
egyikünk sem szól. Aztán halkan kérdezed:
Együnk valamit talán?
Nem szólok, becsukom szemem.
Kezemben olvadó csokiszelet,
gyorsan elszáguld a képzelet."

(K. T. Damián)

Mindegyikünk egy nagy házban lakik.
Van, akinek ez a ház az otthona,
lehet, hogy valakinek nem lesz soha
több emléke, csak otromba, csúfos megjegyzések.

Ha bármikor kitörni tudna,
másfelé kanyarogna az életútja.

Szétszakíthatnak táncos talmi fények,
a test törvénye erősebb, mint az élet tengerpartján sokáig ringó gondola.
Ha elfelejtem, mi fáj, örülök, hogy élek.
Izzadó álmos éjben hullámzó apró kéjek,
csokoládéálmok...

Egymásra rakódott évek...
A lényegtelen test múlandó áldott átokpora?

Bezárva él tovább az ősi majom minden tündöklő tavaszi virágban.
Álmodik sok szépet, hogy felsőbbrendűbbé válhat talán.
A virág tovább énekel az emberré vált mohó test dalán.

Most is tart az emberiség gyermekkora.





Győr, 2014.01.26. 23.59