Napra éjjel, éjre nappal,
csillagfény, vagy bősz harangdal...
Kacsintgat a tél szeme,
vár még kicsit. Jöjjön-e?

Valamit már itt hagyott:
rövidülő nappalok...
Éjfél után három perccel
új reményt ad a december.

Deres szakáll, lassan lépked,
vastag havon, jégen él meg,
holnaptól már tisztán lát
mind rövidebb éjszakát.

Átfordul a Napnak útja,
fényes csíkját másképp húzza,
később nyugszik, korán kel,
sápadt színnel játszik el.



Győr, 2014.12.21.

Nem húzza a sánta prímás
csak a szél, az zenél
megkérdezték, miért dalol más
mikor hangja sokat ér

Húzd rá, cigány, bárhol is vagy
sírok között andalog
kóbor lelked nyugtot nem hagy
kontráznak az angyalok


Győr, 2014.12.21.

Rágóssá vált számban az íztelen élet
lenyelni, kiköpni képtelen vagyok
apró egérként cincogok és félek
hogy minden bizodalmam cserben hagyott

Hatalmi játszmákban rég nem veszek részt
kicsinyes irigység már nem motivál
megvetem a vagyont, s a felhalmozott pénzt
országomban többé nem vagyok király

Monostorba menet felejtsd el a neved
új emberré akkor könnyebben leszel
koronád eldobtad, ellenséged nevet
valójában csak a szíved ünnepel

Mögöttem poros út álmosan kanyarog
nem figyelnek énrám az igazán nagyok
a világ szeletéből apró, kis falat jut
ha bezárják mögöttem a nehéz tölgyfa kaput



Győr, 2014.12.21.

Játszottunk egymással, pedig lehetett volna bármi
ma már mindenhez túl késő
hogy tudtunk az eséllyel így elbánni
az idő nem megértő

Játszottunk saját életünkkel
hosszú, nehéz éveken át
sok igazi élmény oly gyorsan tűnt el
mint megannyi jóbarát

Az ember mit talál, ha többé meg nem látja
a szavak mögé végleg mi rejtőzött el
ha nem él, csak falak közt, s idegen családja
nem lát több ismerőst, sem távol, sem közel

Hát fordulj meg, míg be nem zárult a kapu
rugdosd szét a masszív barikád köveket
kezedben van a végső, elfelejtett adu
bár utálod a világot, a világ téged szeret

Győr, 2014.12.18.

Tegnap, a temető felé menet
szürke felhők vonultak át
madárraj húzott el fejem felett
többezer károgó sötét madár

Minden nap látom, negyvenöt éve
csapdosva vitáznak napnyugta előtt
harcias csipkedő néha utolérte
s várnak rájuk a vízparti erdők

Nem néztem fel, nem lestem az égre
szerencse, vagy akár áldás is lehet
szemhéjamat valami elérte
s arcomról pattant le a légi lelet

Végül kabátomon pihent az ajándék
nem mondhatnám, hogy feldobta utam
jobb meglepetést szívesebben látnék
megköszöntem, letöröltem ugyan

Már biztos vagyok, hogy fent is van élet
valóságos, mit ott látok, s érzek
nem délibáb, ami szíven talál
örökké vonul az egymillió madár

Győr, 2014.12.18.