Ásít a múlt, lám könnyet ér
Dús hajunk ritkán hófehér
Utcánkban csendes béke dúl
Délután lassan alkonyul
Táskákban porladó cipó
Félhangunk váddal lázító
Vízágyúd garázsban rohad
Megosztó, fáradt gondolat
Egész a rész, mint zúzott kő
Kísért az ős, vagy felmenő
Voltam paraszt és furcsa úr
Az égbolt egyformán borul
Tudatunk ingó, ferde lét
Megkopott, foszló talpbetét
Új téren barna, régi fű
Bérházunk máza sokszínű
Eldobott utcakő gyötör
Húzunk, mint álmos hatökör
Hasznunk bár istenadta kár
Kerítés vagyunk, nem határ

Kopott cipők, színes sálak
Elboruló kék egek
Szeretlek tán, vagy csodállak
Néha-néha értelek
Kerek voltál, mint az alma
Fényes, mint a telihold
Lám, a télnek nincs hatalma
Léted szikrákat csiholt
Karodon egy könnyű táska
Tartalma még kincset ér
Gondjainknak gödrét ássa
Néhány meg nem írt levél
Ajtók előtt hosszan állva
Vártalak, hát várjon más
Te vagy múltam szivárványa
Távolodó látomás

Meztelen lét, csupasz álom
Legyél ingem, légy kabátom
Lyukas nadrág, kopott cipő
Rossz feleség, jó szerető
Kertészházban teli kamra
Kolbászt akassz vén falakra
Éles késed cipót szeljen
Ölelj, ölelj bús szerelmem

Düledező ház falára
árnyékokat fest az éj.
Árnyak leszünk nemsokára,
elveszít egy szenvedély.

Harsonákat régen fújtam.
Hamis vagyok, nehéz vád.
Sáros víz egy gémeskútban,
leeresztett fürdőkád.

Merre jár a bűvös vándor?
Felfrissíthet jégeső?
Kivétel vagy rossz szabályból,
lemaradó sprintelő.

Komoly voltam, éles játék.
Ki emelhet rád kezet?
Deresedő vén halánték,
fényt hazudó képzelet.

Düledező kerítésre
árnyékokat fest a láng.
Eltévedtünk harminc éve.
Rőzsét gyújt a tél alánk.

Elveszett mutatvány, letompult érvek
Kezeid nézhetik, régóta csal
Viheted zsákmányod, csupasz önérdek
Cilinderkalapod nyulat takar

Elárult megoldás, leplezett trükkök
Manézsból bámul sok rajongó báb
Rendezők állnak, hol este leültök
Súgólyuk ordíthat, ne menj tovább

Eladott jegyeid újra eladják
Színházak falain olvad a jég
Unokád mosolyát balták faragták
Varázsolj, varázsolj, még nem elég