Vékony vércsík lüktet egy aprócska lyukból
Hematómát rejt a beszűkült tudat
Üres karabéllyal vajon mire gondol
Az alig lélegző, fázó alkonyat

Kiszáradt bokrokon megrothadt bogyókat
Majszol a távoli lopott ellátmány
Család, béke, haza, mi lehet fontosabb
Könyvlapokra égett száz évnyi magány

Rázkódik az ég is fájó sziklák mellett
Dübörgő hangjába ősi zaj vegyül
Sírni nem tudott már, nyüszíteni kezdett
Bakancsa óceán, vállain ember ül

Vicsorgó fogakkal felugat egy műhold
Pályája mentén kék csillag-lábnyomok
Nem látszik, hogy öreg, mindig egykedvű volt
Műszerei körül egy óvilág forog

Retkes kezét sáros pocsolyába mártja
Sebzett háttal, félve, vár az éjszaka
Lesújt rá a hajnal hétágú korbácsa
Hangtalan elrohan, itt marad szaga

Kong a világ gyomra, kiszáradt a bőre
Tekintete ködös, hullatja haját
Tántorogva járkál, ma még egyelőre
Hétszázhetven bolond szűk esztendőt lát