a költő homlokát ráncolja
akár rosszalló magyartanár
erkélyei alatt füvet nyírnak
újra begörcsölt vádlija
úgy érzi, felébredt már

bár sejti, ez hiú remény
sokszor állva alszik szegény

Győr, 2015.06.12.

Aki kapar falakon át , hogy mindig magasabbra törjön,
igyekezetében maga döbben rá, hogy mi a börtön.
Mikor kedvenc madárdalát nem kintről hallja meg,
akkor végzetes útján föld alatti sziklája megremeg.

Győr, 2015.06.11-12.

Súlyos eső után a zöld búzamezőn
a föld párás lehelete bolyong.
Sárszínű utak cuppognak, és az erdők
fölött feltámad teljes fénnyel a napkorong.

Ott mész, barátom, a mezőnek partján,
tekinteted a távoli tavakat kutatja,
mert menni csak hazafelé akartál,
utad sarakon át vezet, de muszáj menned arra.

Furcsa madarakat látsz, figyelnek odafentről.
Szilárd akarattal nekiindulsz, aztán
nehéz idők jönnek, mikor minden eldől...
de most még remény él egy tiszta ember arcán.

Határozott lépted egyre jobban lassul,
nehezebbnek érzed mindkét lábad.
Bokáig ér a sár, és benned harc dúl,
de hogy visszafordulj, már kevés az alázat.

Magas fák közé jutsz valahára,
gondolod, innen könnyebb lesz talán.
"Ennyit ér a szóbeszéd, vaklárma,
erre járok most már ezután."

Odafent pislognak a hallgatag madarak.
A fák színe, az erdő szaga megváltozik erre.
Mikor combig süllyedsz valamibe, elönt a harag,
és nem törődsz bele a képtelenbe.

Töretlenül mész tovább, ahol az első házat sejted,
hajt a dac, a düh, már nem nézel lábad elé,
hiszen úton vagy, szíved álmot kerget:
mégis megvalósítasz mindent, amit elképzeltél.

Aztán váratlanul megnyílik melletted a föld.
Nedves bűz csap arcon az orrod alatt.
Körös-körül az erdő élénk méregzöld,
mellkasig elmerülsz, rosszul érzed magad.

"Hová lett a botom, hová lett a táska?
Mázsás súly szorítja lábam és kezem.
Így juthat az ember bús, nehéz halálba,
miközben egész életemre emlékezem?"

"Nem számít a vég, és nem számít az élet,
bárhová süllyedek, jobb lesz ott alul,
csak még utoljára egy csöppnyi fényt kérek,
hogy láthassam az eget, ahogy bealkonyul."

-
 
Súlyos eső után minden erdei séta
emlékezés lesz, barátom hagyatéka.
Párák lebegnek ott, a fák között.
Valaki eltűnt, vagy csak elköltözött?

Győr, 2015.05.30.

sápadtan néz az omlós, laza homok
a parton nincsenek falevelek
táncoló vadkacsák, vajon mit gondoltok
csak ülünk csöndben egymás mellett

társas magányról nem beszél a halkan csobogó víz
a lélek egyedül van, és úgy is marad
örök talány, miért, de szinte mindenki hisz
abban, hogy egyszer leomlanak a falak

elhagyott gyerekjátékok szélfújta fövenyen
félig betemetve, árván, porosan
régen meséltem volna róluk, de most már nem
pedig a mesélő, tudd meg, én voltam

mereven néz a késő délután
az elrohanó apró bogarakra
kagylók között cikázik, és lám
maga is itthagy, mintha elszaladna

fülünkbe suttog a hajlott hátú idő
próbál adni néhány jó tanácsot
félbeszakítani sohasem volt illő
tán megsúgja, hová bújtak a barátok

kevély, önhitt festékpacák képében
felhőfoszlányok fintorognak odafent
mintha övék lenne bármiféle érdem
hogy mintázatuk valamit jelent

a fehér homok most is minket bámul
de már nem lát, mert közben leszállt az éj
és egymást sem látjuk, csak érezzük, hogy hátul
valami les ránk, de itt vagyok, ne félj

Győr, 2015.06.01. 12:00

Legyél ott, ahol szállnak a szavak!
Legyél ott, ahol elemi a lendület!
Legyél ott, ahol gyakran bántanak,
hogy érezd szenvedélyüket!

Legyél kőorom tomboló viharban,
légy hideg acél, vagy szilárd kapurács,
de legyél belül fortyogó üstkatlan,
és aki szeret, számára gőzölgő kalács!

Legyél az utolsók között is utolsó,
ha tudod, hogy egyszer megfordulhat minden,
legyél kovász, vagy az ízt adó só,
legyél a saját világodban isten!

Győr, 2015.06.01. 18:40
(Maklári Bódi Istvánnak, markáns hangú kritikusomnak, szeretettel.)