Súlyos eső után a zöld búzamezőn
a föld párás lehelete bolyong.
Sárszínű utak cuppognak, és az erdők
fölött feltámad teljes fénnyel a napkorong.

Ott mész, barátom, a mezőnek partján,
tekinteted a távoli tavakat kutatja,
mert menni csak hazafelé akartál,
utad sarakon át vezet, de muszáj menned arra.

Furcsa madarakat látsz, figyelnek odafentről.
Szilárd akarattal nekiindulsz, aztán
nehéz idők jönnek, mikor minden eldől...
de most még remény él egy tiszta ember arcán.

Határozott lépted egyre jobban lassul,
nehezebbnek érzed mindkét lábad.
Bokáig ér a sár, és benned harc dúl,
de hogy visszafordulj, már kevés az alázat.

Magas fák közé jutsz valahára,
gondolod, innen könnyebb lesz talán.
"Ennyit ér a szóbeszéd, vaklárma,
erre járok most már ezután."

Odafent pislognak a hallgatag madarak.
A fák színe, az erdő szaga megváltozik erre.
Mikor combig süllyedsz valamibe, elönt a harag,
és nem törődsz bele a képtelenbe.

Töretlenül mész tovább, ahol az első házat sejted,
hajt a dac, a düh, már nem nézel lábad elé,
hiszen úton vagy, szíved álmot kerget:
mégis megvalósítasz mindent, amit elképzeltél.

Aztán váratlanul megnyílik melletted a föld.
Nedves bűz csap arcon az orrod alatt.
Körös-körül az erdő élénk méregzöld,
mellkasig elmerülsz, rosszul érzed magad.

"Hová lett a botom, hová lett a táska?
Mázsás súly szorítja lábam és kezem.
Így juthat az ember bús, nehéz halálba,
miközben egész életemre emlékezem?"

"Nem számít a vég, és nem számít az élet,
bárhová süllyedek, jobb lesz ott alul,
csak még utoljára egy csöppnyi fényt kérek,
hogy láthassam az eget, ahogy bealkonyul."

-
 
Súlyos eső után minden erdei séta
emlékezés lesz, barátom hagyatéka.
Párák lebegnek ott, a fák között.
Valaki eltűnt, vagy csak elköltözött?

Győr, 2015.05.30.