sápadtan néz az omlós, laza homok
a parton nincsenek falevelek
táncoló vadkacsák, vajon mit gondoltok
csak ülünk csöndben egymás mellett

társas magányról nem beszél a halkan csobogó víz
a lélek egyedül van, és úgy is marad
örök talány, miért, de szinte mindenki hisz
abban, hogy egyszer leomlanak a falak

elhagyott gyerekjátékok szélfújta fövenyen
félig betemetve, árván, porosan
régen meséltem volna róluk, de most már nem
pedig a mesélő, tudd meg, én voltam

mereven néz a késő délután
az elrohanó apró bogarakra
kagylók között cikázik, és lám
maga is itthagy, mintha elszaladna

fülünkbe suttog a hajlott hátú idő
próbál adni néhány jó tanácsot
félbeszakítani sohasem volt illő
tán megsúgja, hová bújtak a barátok

kevély, önhitt festékpacák képében
felhőfoszlányok fintorognak odafent
mintha övék lenne bármiféle érdem
hogy mintázatuk valamit jelent

a fehér homok most is minket bámul
de már nem lát, mert közben leszállt az éj
és egymást sem látjuk, csak érezzük, hogy hátul
valami les ránk, de itt vagyok, ne félj

Győr, 2015.06.01. 12:00