Fel-alá járkál a visszhang a senki földjén,
nem tudja, hogy égzengés, vagy lövés hangja volt.
Pihen a táskában száz betárazott töltény.
Ezer bűnünkért az ellenség gyermeke lakolt.
Oda-vissza leng a nyugtalan bűntudat,
nem pihen meg kormos éjjeleken sem,
mint farkas a ketrecben, befalja a nyulat.
Ámokfutásában már nincs semmi értelem.

Ásott árok mélyén üvölt a fájdalom,
fázik, álmos-éber, fegyverét szorítja.
Jönnek-mennek a sóhajok a széles országúton,
rémült remény fekszik a tájra ráborítva.
Hosszú keréknyomot hagy a nehéz idő,
vájatában megbújnak a harci emlékek;
nyár közepére még a fű is kinő,
hol tavaly télen minden megégett...

Nehéz szívvel ébred fel a hajnal,
a napfény pislog, vaktában tüzel,
háta mögött halk kozmikus zajt hall...
Ha ránézel, még nem tűnik el.
Minden kezdődik újra előlről.
Tudja a szövegét, játssza a játékát
a bolond színész, kit szerepe felőröl,
mert ostoba díszletébe valóságot lát.

(Azok emlékére, akik nem jöttek vissza.)

Győr, 2015.07.01.