Akár a testetlen lelkek, nem vetünk árnyékot,
csak a körvonalunk csillog az erős napsütésben.
Jelenlétet érzel, hogy valami van még ott,
egykor idetartozott, s valahogy nem tűnt el.

Becsukott szemmel már tisztábban látok,
újra együtt vagyunk mind, régi barátok.
Tekintetünk előtt nem görbül a láthatár,
utol sosem érhet a leggyorsabb madár.

Ülünk a magas házak tetején,
lábunk az ásító mélység fölött lóg,
nem lehetünk többé együtt ketten, te, meg én,
s nem te voltál az, aki otthagyott.

Tovalibbenek, mint szélfújta papírszelet,
mögöttem hűvös illat marad,
elfelejtek minden arcot, nevet,
elvesztem, nincsen már szabad akarat.

Érzed-e? Itt vagyok mögötted a házban,
esélyt adtam egykor, de mára megbántam,
hosszú szárnyaimmal őrzöm minden lépted,
ezüsthajú csendben neked szól az ének.

Győr, 2015, január 2.