Az asztalos három asztalt faragott egyidőben.
Mesterműveket akart csinálni, mert ő sem
szeretne eltűnni kézzelfogható nyomok nélkül.
Tudta, hogy így, vagy úgy elkészül,
van ideje bőven.

Az első asztal díszes volt,
keményfából faragta nagy küzdelemmel.
Gondolta, tartós lesz, és sok nemes ember
üli körül ünnepnapokon a középre tolt bútort.

A másodikat parasztoknak szánta.
Szögletes lett az asztal, és egyszerű.
Gyalulás közben felébredt régi álma,
hogy befejezi az egészet már ma...
Aztán lazán legyintett; arcán együgyű derű.

A harmadik asztalnak szánt farönkök előtt
fejét aggódva vakarta.
Túl puha a faanyag, előbb szárítani kéne még.
Van-e tartalékban elég keményfa,
ami mindenre elég?

...aztán végül összevágta nagy fejszéjével az összes fát.
Este mulatott, csapott egy sírós-vidám tort.
Zsákokba rakta a pozdorját,
eladta a bútorgyárnak, épp arra járt.

Továbbment, nem kesergett azon, ami volt.




Győr, 2014.01.11.