Barna kezét magasra emelve megadja magát a nyugodt ősz.
Lomha tomporával leül egy repedt fatörzsre, bambán néz, elidőz...
Nem érdekli a fájdalommal fenyegető géppisztolyerdő.
Magába fordul, filozofál csendben, elhiszi, hogy a nyár kelendő.

...vagy bármit elnyel az idő, ez a hatalmas bendő?

Szürke arcát a folyó fölé tartva
keresi önmagát egy szegény szomjas szolga.
Mikor csuromvizes inggel sokat ivott már,
elszalad észak felé.
Azt hiszi, közel a határ.

Végül felveszi egy télbe tartó, nyikorgó kerekű deres batár.

Minden ember szolga, és megadja magát az ősznek,
nem számít, ki győzött, vagy ki-kit győz meg.
Túl kell élnie, mint a téli jégkarcok.
Legalább tavaszig. Lehet, hogy holnapra már
nem maradnak, csak fehér emlékarcok.



  Győr, 2013.11.03.