– Menj a picsába! Mindig ugyanazt mondod! Elegem van ebből! – üvöltötte az utcára, pedig a mögötte lapuló fiúnak szánta. Talán többen hallották, mint akarta, de már nem gondolkodott ilyesmin. A zöld konyha falai megremegtek, a lépcsőházból hangok hallatszottak, ajtócsapódás, lábdobogások a visszhangos köveken.
– Mikor? Mikor lesz vége? Azt hiszed, te vagy az egyetlen?
Szinte sikoltásnak hangzott. A lány nem nézett hátra, de egy pillanatra érezte a fiú izzadtságszagát. Undor fogta el.
– Soha nem szerettelek! Mindig mást akartam…
Szava sírásba fulladt, kétszer megrázkódott a válla, de nem mozdult. A fiú óvatosan letörölte taknyát a kézfejével, vigyázott, nehogy fölösleges hangot adjon ki. Ránézett szakadt tréningruhájára, szokatlan foltot vett észre a lábszárán.
– Tudod, hogy nem akartalak bántani – mondta halkan, rezgett a hangja, pedig határozott akart maradni. – Miért kell minden kis hibát felidézni?
– Kis hibát, kis hibát?
Mintha nevetett volna, de a fiú biztos volt benne, hogy valami mást hall. A lány ismét ordított.
– Tűnj a francba, nem érdekelsz! Csak hitegetsz, közben mással baszol. Te fenyegettél? Megütsz, mert egy barom megpróbált átölelni? Én vagyok a kurva? Hát akkor te meg köcsög vagy! De jó nagy!
A lány már nem nézett hátra. Szemközt egyre több ablak nyílt ki, odalent kiabáltak. Egyikük sem értette, mit, a párhuzamos falak össze-vissza verték a hangokat. A gyorsétterem mellett megjelent valami egyenruhás, fekete kütyübe tátogott. Sötétedni kezdett, de az utcai lámpák még nem gyulladtak fel. A távolban hagyományos telefon csörgött, de lehet, hogy csak egy okostelefon imitálta a hangját.
– Éva, te hülye vagy. Téged akarlak feleségül venni, vettem egy gyűrűt is. Két hete megvan.
Motoszkált kicsit a konyha kövén ülve, fél szemét le nem véve a lányról.
– Minden baromságot elhiszel – mondta rekedten, félig suttogva.
– Baromság? Láttalak. Együtt voltatok a presszóban.
A fiú felsóhajtott, kinyitott valami zöld bársonydobozkát.
– Nézd meg. A neved is belegavírozgattam… belegarvírozattam… na, nézd meg, belevésték a neved.
Az ajtó előtt valaki suttogott, a fiú meghallotta, de nem érdekelte, ki az. Lassan térdre emelkedett, és kinyújtott karral figyelte a lányt. Az óvatosan hátranézett, bal kezével elengedte az ablakfélfa egyik oldalát. Egy másodpercig nem történt semmi, mintha a mindenség elgondolkodott volna.
– Nee! – hallatszott az ablak felől, de akkor már megtörtént. A fiú elkapta a lány hosszú haját, és teljes erejéből berántotta a konyhába. Súlyosan zuhant a test a járólapon. Egy lecsúszott edzőcipő öt emelettel lejjebb majdnem eltalálta az egyik rendőrt.
Betörték a lereteszelt konyhaajtót, nem volt nehéz.
– Hagyják őket! Mondom, hagyják, semmi dolguk – köhögte fojtott hangon egy őszülő bajuszú kék kabátos férfi. A fekete egyenruhások hátrébb húzódtak. A folyosó mintha életre kelt volna, mindenki felemelhette végre a hangját. A fiú átölelte a lányt, nem akart felkelni a padlóról. Odakint valaki kiabált, lent megszólalt egy sziréna. Sokan néztek még felfelé a járdákról és az autók mellől. A tarka galambok szemtelenül visszaszállingóztak a párkányokra.
– Engedjék ide a pszichológust, velünk van – kiabálta valaki a folyosón.
A lány akkor már kinyitotta szemét, orrából vér szivárgott.
– Hol vagyok? – forgatta a fejét.
Mögötte egy üres ékszeres dobozka hevert.

2016.

Bőrszárnyú démon legel az ágon,
fejében lázadó, vad gondolat.
Kié az akarat, vajon sajátom?
Hogyan maradtam mindig szabad?

Angyalok lebegnek áttetsző testtel,
dalukba félelem hangja vegyül.
Lelkük egy katlan, fölöttük szellem,
alattuk halandó emberke ül.

Könyve kezében, sorsát molyolja,
elméláz rajta a sápadt tudat.
Burjánzó földjén kapája csorba.
Nem valós rejtélyek után kutat.

Hiszi, hogy kezében féltett jövője
bő termést hoz, és bárányt fial?
Elfutó zsákmányra iszik-e előre?
Megbékél elbukott álmaival?

Messze fölöttük, fénylő csillagon
hangtalan figyel a fáradt Ige.
Felpuffadt világa kiárult ősvagyon,
nem tudja, lényegét megértik-e.

Győr, 2016.06.22.

Eljöttetek végre-valahára.
Íme itt a felmentő sereg.
Egyre őszebb királyunk szakálla,
végzetétől mondd, ki óvja meg?

Nézzetek e szörnyű túlerőre!
Honnan jöttek ily pogány hadak?
Urunk bástya, földjeinek őre,
pórnépünk tán mégis elszalad?

Jó lovag, tudom, nem puszta kard kell.
Szavad se add, hűséged nem vitás.
Sötétségünk támad új erővel?
Megvédi-e hitünk bárki más?

Lent a síkon új árnyékok nőttek,
várunk alatt vöröslő folyó.
Most pihenj le, hosszú út mögötted.
Ködös az éj, a hajnal harcra jó.

Győr, 2016.06.28.

Valami kotyog a vizesdokkban.
Rozsdás halászhajó lehet,
kipányvázva, elhagyottan.
Régesrég megérkezett.

Valaki sétál a fedélzeten,
sötét lámpa alatt megáll.
Öngyújtó villan hirtelen,
fénye gyűrött cigit talál.

Valahol megszólal egy sziréna.
Kicsit kínlódik, aztán újra csend lesz.
Biceg az éjjel, bal oldala béna,
kopott némafilmet rendez.

A tenger fölött nehéz párák szállnak.
Dokkjaiban kushad a jövő,
szürkesége hajnalban szétárad.
Alszik, alszik minden kikötő.

2016. május

Semmit ne mondj, csak nézz a szemembe.
Szépet hazudok újra, meg újra.
Kitartó hűség, vagy örök kelepce,
önáltatás egy mosolyba bújva?

Semmit ne mondj, csak érintsd meg arcom.
Feloldódunk-e szürke magányban?
Elvérzünk halálos cicaharcon?
Gyűrött, vetetlen, hideg ágyam.

Semmit ne mondj, már indul a vonat.
Gyorsulva tágul a csendes világ.
Ki hallgatja szótlanul hangodat?
Ruhátlan lelkedbe vajon ki lát?

2016. május