Édes átmenet

Télen bejönnek az őzek a városba,
csillog a ködben megriadt szemük,
bár nem várja őket zöldségdíszes őz-torta,
valamit találnak. Az erdőből eltűnt
a sok nyári finomság, s ekkor már
túl kopár a határ.

Télen alszanak a mókusok, de most még nem,
fákról-fákra ugrálnak kedvesen.
Bozontos farkuk mögött ott táncol az élet,
a sárga-rőt-zöld lombsátor megigézett.

Nyáron alszik a tél, ősszel ásít a táj,
valamire készül, valamire vár,
gomolyog a hűvös, tejszerű levegő,
bele lehet harapni akár,
összekoccan a föld és a felhő.

Van olyan, hogy valakinek már a puszta léte fenyegetés?
Mikor szabad elkezdeni védekezni?
Amikor egy belső hang azt mondja: ennyi,
vége a türelemnek, elromlott az egész?

Figyelj jobban, éjjel mindig bejönnek az őzek,
a házak között sétálnak alig láthatóan,
a mögöttük járó csendes erdőőrnek
ritkán hallható, mély hangja van.

Csilingelt a nyár, most dörmög görbe botján,
őszülő bozontja körül egy-két varjú kering.
Néhány szép nap, s pár szeles éj jön megint,
aztán esténként újra egymillió varjú száll.

A nyárfákat átnevezzük,
hiszen télen szebbek,
megőrzik az élet-nedűt,
álmodófák lesznek.

Győr, 2014.09.28.

Before of storm over West-Hungary

I feel
You are here
Surround me
Everywhere

What is this strange silence?
Is it the silence of soul?
Where is my passion of dance
and who said: No more?

28. 09. 2014.


Holtidő


Csak állsz és őrködsz, kemény vagy nagyon,
de harmadszor is elkap az ellenállhatatlan vágy,
nem tünteti el az akarat, nincs olyan hatalom,
és állva álmodsz róla, hogy vár egy pihepuha ágy.

Rongyból van a lábad, szinte összecsuklik alattad,
kis híján földre ejted könnyű fegyvered,
aranysúlyú szemhéjad véget vet a napnak,
ha elalszol. De nem szabad, nem lehet.

Aztán felkapcsolsz minden fényszórót,
a fény a barátod, talán most is segít,
kitisztítják fejed az izzó fényfoltok,
most már reménykedhetsz, hogy kihúzod reggelig.

Az első égderengést madárfütty előzi meg,
elszabadul kalodájából az ösztönös képzelet,
mikor vékony vörös csíkként megjelenik a Nap,
az ég sápadt csillagai örömtáncot járnak.


Győr, 2014.09.29.

Leírták már nagyon sokan,
mégis más a személyes benyomás,
hiszen minden nap új ébredésünk van.
Egyik napunk sem lesz már olyan,
mint az előző, és meglásd,
a következő még jobb lehet,
feltéve, ha azzá teszed.

Új napra virrad mindig a hajnal,
felébred hunyorgó, álmos szemmel,
táncol egy kört, kivont, meztelen karddal.
Naponta újjászületik minden ember.

Csupasz köd lopakodik a fák derekán,
hosszan nyújtózkodik a fátyolos tájon,
napfénytől eltűnik, röpke széltől elszáll,
mint az emlékként sem létező álom.

Szeretném, ha útközben tűnnék el,
mikor ősz szakállam összeborzolja a szél,
két lépés között ne érezzem, hogy eltűnni kell,
s nem fontos, hogy rólam ki mesél.

Szeretném, ha nem maradna utánam a vágy,
semmiféle hosszú, méla szomorúság,
jó lenne, ha nem maradna kihűlő, üres ágy,
a lényeget nem értő, szánalmas világ.

Végül is szeretném, ha nem tűnnék el soha,
itt lebeghetnék a hajnali fák között,
a felkelő nap lenne szívem új otthona,
csak egy test lenne, ami elköltözött.


Győr, 2014.09.25.