Barna kezét magasra emelve megadja magát a nyugodt ősz.
Lomha tomporával leül egy repedt fatörzsre, bambán néz, elidőz...
Nem érdekli a fájdalommal fenyegető géppisztolyerdő.
Magába fordul, filozofál csendben, elhiszi, hogy a nyár kelendő.

...vagy bármit elnyel az idő, ez a hatalmas bendő?

Szürke arcát a folyó fölé tartva
keresi önmagát egy szegény szomjas szolga.
Mikor csuromvizes inggel sokat ivott már,
elszalad észak felé.
Azt hiszi, közel a határ.

Végül felveszi egy télbe tartó, nyikorgó kerekű deres batár.

Minden ember szolga, és megadja magát az ősznek,
nem számít, ki győzött, vagy ki-kit győz meg.
Túl kell élnie, mint a téli jégkarcok.
Legalább tavaszig. Lehet, hogy holnapra már
nem maradnak, csak fehér emlékarcok.



  Győr, 2013.11.03.

Hát hazaértél.

Jó lenne hallani a hangodat,
bátran ébressz fel, nem alszom igazán.
Nem fogok felkiáltani talán,
csak finoman megsimogatom karodat,
aztán együtt elalszunk csendben, békésen.

Miről álmodunk?
Nem tudja senki sem.

Győr, 2013.10.31.

Szemtelenül nézik a túlpartot,
de szemükben kegyetlen reménykedés ül.
Az út túl sokáig tartott.
Néha a kék ég, néha a víz volt felül.

Megérkezni egy békés földre, több, mint egyszerű remény,
mert örök sorsuk a bizonytalanság.
A fedélzeten az összes gyerek elszenderül.

Felettük a felnőttek jövője lehet kemény,
a régi hazában ezt sokan megmondták.

Hosszú volt az út, és nehéz volt a búcsú,
útlevél nélkül, ostobán hányódni a tengeren át.
Ekkora vizen túl vajon ki lát?


- Győr, 2013.10.29. -