Kicsi, apró, sőt talán mikroszkopikus állat vagyok.
Bárhogyan élek, valószínűleg magam után semmiféle nyomot nem hagyok.

A szürkés alkonyi fény,
mint egy önállósult lény
minden filmvetítésnél ezerszer jobban ragyog.

Az élmény akkor marad meg örökre, ha hagyod.

Eltapos bármilyen cipőtalp, elkaszál minden olcsó cipőfűző.
Nehéz, vaskos csizmatalpban nem biztosított a biztonságos jövő.
Hová lüktetsz, te öntudatlan amőba?

Senki nem érzi előre, és senki más nem tudja,
mi zsigerel ki, ha fel kell adni, vagy újra
meg kell ragadnod régi izzadságszagú fegyvered,
elgondolkodhatsz egy pillanatra:
Használni vajon megint mered?

Nem csak egy pisztoly van a kezedben,
bármely rád rakódott nehéz súly gyanánt
önmagad válsága ez, ne feledd,
amikor először lőttél,
megalkottad a mindenkori belső jogszabályt.

 

  Győr, 2013.08.05.

Kis emberek araszolnak a fű alatt.
Hiszen csak apró hangyák ők!
Gondolatként a fennmaradás maradt
nekik, de egy hatalmas hangyaboly ad más jellegű erőt.

Ha számolatlanul elégítjük ki vágyainkat,
hörcsög-létre kárhoztatjuk magunk.
Elszalad a jólét, és megingat.
Sok túlzó kívánság lesz örök tanúnk.

Egy süppedős kereveten ücsörög az élet.
Gondolkodik, lesz-e rajta túl
valami, amely újra feléled,
vidáman szaladgál, kinyílik, mint a nyár,
vagy vicces arcú, fagyott hóember vár, habár,
ha hideg van, a meleget, ha meleg van, a hideget kéred.

Messzire kell nézni, és kitágul a határ.

Ennyit mondott a szomorú szalmabábu.
Várta már a zötyögős, fakerekű batár.
Arra gondolt: Soha nem leszek áru,
inkább égessenek el, ha elárult
egy károgó, fekete madár.

...és a szalmaalak eltűnt.
A millió varjú itt maradt.
Kárognak zajosan a legelő melletti fákon
ezernyi eltitkolt bűnt,
és csendben dúdolt, senki által nem hallott dalokat.


Győr, 2013.08.05.