Az eső kitartóan esik, a közeli erdő szélén összevissza futkosnak a nyulak.
Nehéz szívvel nézem a fehér szikla szélén, ahogy rugdosódnak
az udvarló pajkos őzek,
és valami bennem őszintén mulat.

Odafentről az apró partifecskék, ahogy ülnek
kicsi, homokfalba vájt barlangocskáik szélén,
felmerül bennem, miért én?
Napfény vagyok, talán eső, az új remény?
Lentről nézve a hatalmas partfal soha nem szűnik meg,
bár sok ragadozó szerint lenne rá igény.

Nekik agancsuk, vagy agyaruk kemény.

Az eső alábbhagy, látszik már a vége
a sötét felhőfüggönynek, a zápor elérte
csúcserejét, és lassan araszolva elúszik a zajongó égen át.
Jó lenne még egy kis égi víz, ne legyen még vége, még ne!
De elérte célját.

Meglocsolta életet adó földközeli otthonát,
életesélyt nyújtott át.

Sötét felhő vagyok, néha esőt adok,
néha felébresztem a virágokat.
Ha tombol a kedvem, villámfényem ragyog,
fehér, kopott sziklákról nézem az emberi arcokat,
s ha elvonultam, magam mögött friss levegőt hagyok.

  Győr, 2003.08.26.