Hatalmas szakállú, őszülő hajú ember ment az út mentén.
Hátizsákja, egy régebbi katonai málhazsák billegett léptei ritmusára jobbra-balra.
Bizalmas információkat, titkokat hozdozott magával, és biztos ma is tartja
esküjét, titoktartási nyilatkozatát, szegény.

Egy nagyobb fa mellett megállt, lerakta a zsákját.
Zöld folt a hatalmas szederfa alatt.
-Valószínűleg nem látom ma a kárát...
Dörmögi magában, leheveredik, elszunnyad kicsit.
Úgy tervezte, tovább megy, de ellepte a hűvös alkonyat.

A sors úgy hozta, hogy reggelig maradt.

Az éjjel pár percre életre keltek a titkok.
Néhány pillanatnyi éles, kemény talány,
ami álmaiban sokat érő ipari és szellemi birtok.
Ellenségei mindig felbukkantak itt-ott,
és mivel senkiben nem bízott, súlyos kísérője volt az önként vállalt magány.

Maga sem tudta, hogy ő vajon egy nyomorult senki-e, vagy regénybeillő vagány.

Másnap ismét eljött a szokásos merevizmú hajnal.
Fehér párák szálltak a szederfák fölött.
Feltápászkodott. Nyúzott, barázdált benyomatú arccal
nézte, ahogy körözött felette valami visító ragadozómadár.

-Nahát, ez is valami prédára vár...

Evett a szakállas egy marék émelyítő szedret,
szomjas lett tőle, ivott bádogkulacsából.
Tovább ment. Messze jutott a poros út mellett.
Tudta, hogy úticélja van, nem csak úgy barangol.

Szembe jött egy konvoj, nyolc szürke autó.
Hatalmas port árasztott a nyári száraz út.
A szakállas egy kicsit eltűnődött,
aztán mélán lerakta hátizsákját az útra az autók előtt.

A robbanás után csupaszak lettek a közelebbi fák, és rút,
fájdalmas rikoltozással szállt el egy megperzselt keselyű.
Gőzölgő, beomlott kőperemű kút
árválkodott a rozsdaszínű út mellett,
és elszivárgott a szétlyukadt bádogkulacsból az életben tartó nedű.

Győr, 2013.08.11.