1. Három villamos

Miért döntöttél úgy, hogy régi fotókat osztasz meg, kérdeztem, rádöbbenve az újságkivágásokra. Nem vártam érdemi választ, de miután kiöntötte a kávét, visszaült, lekapcsolta az íróasztalon a ledes fényeket. Furcsa volt a régi lámpa a vedlő plafonon. A legyek már alszanak, de tavasszal visszajönnek. Billegett az olcsó karácsonyfa. Megsimogattam az ágait, pedig utálom az ünnepeket. Munka munka hátán. Megdögleni néha könnyebb, mint talpon maradni. Kollégák vagyunk? Nosztalgia egy irodában. Hallgatott, vakargatta a kezét, nem működött rendesen a mája és a veséje. Megértettem. Ostoba tünetek, ostoba kórház. Tudod miért, suttogta. Igen, tudtam. Talán másra figyeltem, talán a régi fotókra, talán csak a holnapra gondoltam. Ki tudja, hol leszek, milyen feladatot kapok. Esküt tettem, de az ösztön mindent felülír. Gyűlöltem az értelmetlen gyilkosságokra gondolni. Ja, nem gyilkosság, csak szándékos emberölés. Szeretem a magyar nyelvet.
Furcsán mosolygott, a helyében én sem tettem volna mást. Talán ismertük egymást. Ránéztem, próbáltam kiolvasni valamit a retinájából, a szemgödréből, a jobb keze remegéséből. Annyit láttam, amennyit ő akart megmutatni. A fapad bűzt sugárzott. Nem tettem fel több kérdést. Egy mentorom szerint ilyenkor kussolni kell. Meg persze tagolni a szöveget, énekelni és táncolni. Miért nem vagyok erre képes? Kezdek szétesni, pedig jobb vagyok ennél. Hallottam, ahogy a nagykaput valaki becsapja. Hirtelen megmozdult, aztán nyögve felállt. Elhúzta a redőnyt, a szobát hideg fény borította el, letakartam a homlokomat a sísapkával. Utálom a sísapkát. Csikorgott az ajtó, de még nem koppant. Egy macska rohant ki a szobából.
 – Tudod, miért voltál itt?
 – Hogy megmondd.
 – És megmondtam?
 – Igen.
Megrázkódtam, kirohantam a körútra, három villamos szaladt el mellettem, gyalogoltam hazáig.

2. Kopott fém
 
Három évvel azelőtt furcsa szituációban futottunk össze. A Szolgálat kötelezett, az ország még teljesen másként működött. Mindent számításba kellett vennem, pedig nem akartam. Őszutó volt, én is fáztam, az alsónadrágomat régen ki kellett volna mosnom. Mifelénk gatyának mondták kiskoromban. Egy pillanatra belém villant, hogy megölöm, de a gyerekkori bibliaórák visszarángattak a gondolattól. Egy gyertyaillat még az orromban keringett. Kinyitottam a szemem, amikor megszólalt.
 – Költő vagy?
 – Ostobaság. Hogy lehet ilyet kérdezni? Nincsenek költők. Csak halottak.
Nem tudtam, és nem akartam mást mondani. Kicsit vártam. Fogtam a Glockot, a combjához szorítottam. A belső verőér sérülése halálos, főleg, ha nincs jól felszerelt kórház a közelben. A csőben nem volt lőszer, a tárat is kivettem, de miért hagytam volna abba? Élveztem a helyzetet, úgy tettem, mintha alig emlékeznék a régi dolgokra. Egymásrautaltak voltunk. Szó szerint, így egybeírva. Soha nem hagyott cserben, de nem volt jóbarát sem.
A szélben egy fűzfaág csapott a szemembe, az utolsó pillanatban védtem ki, dühös voltam magamra. Felesleges volt, a megérzéseim jól szolgáltak.
 – Hazug vagy?
A kérdésem provokatívan hangzott, ordítottam, láttam rajta, hogy válaszolni akar, mégis csendben maradt. Nem mert válaszolni. Tanultunk igazságügyi orvostant, komoly szakirodalma van, főleg angol nyelven. Nem mindenki tapasztalta meg testközelből, valami ősi borzongás miatt. Tanultunk pszichológiát, de nem mindenki tudta, hasznos lehet-e, vagy hogyan lehet használni a konyhában. Tanultunk retorikát, de csak kevesen alkalmazzák a gyakorlatban, akkor is nagyon rosszul. A mesterkéltség az őszinteség ellenmérge. Sóhajtottam, ennyit megengedhettem magamnak. Feszültség volt bennem, sok év után találkoztunk újra. Tegnapelőtt minden másnak látszott, még azt hittük, változtathat valaki a lényegen. Végül ott hagytam, bizonytalanságban.
Mielőtt a vánszorgó folyóba dobtam a pisztolyt, leköptem a kopott fémet. Nem tudom, hol kereshetnék, nincs jelentősége. Régebben számított volna valamit. Áruló vagyok, az egyoldalúság árulója. Vállalom.

3. Hamutakarítás

Tudtam, mi az. Egy rövid magnófelvétel billegett a térdemen, és egy még rövidebb levél. Magnó? Orsó, régi, fodros a széle. Széttéptem, a szalag rátekeredett a hátamra, a nyakamra, majdnem megfojtott. Szörnyű lehetett Laokoónnak, bár én nem éreztem bűnösnek magam, pedig az voltam. Nagyon is. Lakolni fogok, ha nem ma, akkor holnap. A fiaimat azzal mentettem meg, hogy nem hoztam létre őket.
Szabadszájú vagyok? Kit érdekel? Mi a faszt tehetek ellene? Utáltam trágárkodni, de rájöttem, hogy a nyelv azért van, hogy levezesse a feszültséget. Már nem érdekel, majdnem elértem a célom. Aztán úgyis minden egyszerű lesz, akár az egyszeregy, vagy Szókratész filozófiája. Hülyeség, még én sem hittem benne. Úgy tűnik, eddig bevált. Kinéztem az ablakon, a forgatag elriasztott. Így él, aki a félelmeinek rabja. Senki más nem értheti, csak a rémülten ugató kutyák a sáros parton, amikor majdnem elsodorja őket egy túlméretezett uszály. A kormányos... A kormányos ma már máshol van.
Joci a barátom volt, aztán leszokott a piáról, utána nem tudtam elviselni. Túl sokat várt a jövőjétől, a szemében tisztán látszott, hogy nincs neki. Annak idején nem fordultam el tőle, de azt már nem hagytam, hogy magával rántson. Mosolyogtam, amikor újra lehajoltam a tépett szélű, furcsa szagú levél fölé. Lesöpörtem egy pókot a bal vállamról, utánanéztem, épségben földet ért-e. Hülye ösztön, talán el kellett volna taposnom. Felvettem a fakanalam, a potyára kiesett, csorba hegyű töltényt is. Megszagoltam, mintha lőporszagot éreztem volna, de ez lehetetlen. Elhessegettem a gondolatot, de beférkőzött az agyamba. De jó lenne egyszerűbbnek lenni, meggyfákkal, olaszos tésztákkal, paradicsomos mártásokkal. Talán a leégetett palacsinták hasonlítanak az érett banánokra. Egyikre sem akartam gondolni. Anyám horkolt, pedig nem szokott.
„Milyen fura, hogy az íróasztalnál ülve nézek egy tűzijátékot. Olyan hangzavar van, mintha háború lenne. Voltam hadgyakorlaton, annak sem volt sok értelme. Butaság ennyi energiát és pénzt elpazarolni. Még jó, hogy nem az enyém. Te hogy tudsz aludni? Pár éve hajnali kettőig durrogtattak, sok gazdag figura tanyázhat a városban. Bezzeg, ha Kádár elvtárs tudna róla, jól az orrukra koppintana!”
Elolvastam, amit írt, már nem emlékeztem az arcára, pedig nem telt el sok idő. Azt hittem, szépirodalomról akar értekezni, de furcsa érzésem volt. Hatalmába kerített. Ostoba klisékben gondolkodom manapság, talán az egész fölösleges. Odakint egy bezárt kutya ugatott a drótüveges erkélyen, próbáltam túltenni magam a szenvedésein. Nem hiszem, hogy lehetséges. Fegyverekben gondolkodtam, zsigerből. Hideg fém, vállamat rázó fatus, kilőtt forró fémhüvelyek arcomba csapó illata. De a kutya csak ugat, ugat, nem csinálok semmit, fegyverem sincsen, ha lenne, megbánnám. Bérgyilkos. Egy barna kabátos így szólított. Oldalra néztem, tudtam, ki az.
Újra találkoztunk, először üres szemmel nézett rám, összehúztam a gallérom, pedig nem fáztam.
 – Mi van? – kérdeztem köszönés helyett. Egy idő után elkopik az udvariasság. Egyikünk sem nyújtott kezet, de ő mosolygott. Nem erőltettem.
 – Mi van? – kérdeztem újra. Odaát egy fajdkakas rikoltozott. Ki akar vadászni manapság? Miféle állat a fajdkakas?
 – Hol van a pisztoly?
Halkan mondta, úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Hátranyúltam a szoros bőrszíjamhoz, de nem volt ott semmi. Semmi. Megtöröltem az arcom, zene szólt a háttérben, vagy csak úgy hallottam.
 – Feküdj le. Feküdj le!
Hülye ponyvaregény, ideje befejezni. Az Üllői úton fékek csikorogtak, éreztem a forgalom ritmusát, az arcom mégis az iszapszagú sárba fúrtam. Feltápászkodtam, féltem, hogy túl fogom ragozni. Utálom az ilyesmit. Mintha visszatérnék valahová. Milyen banális. Közel vagyunk, csak pár kilométerre a valóságtól. Néhány másodperecre egy robbanástól. A réz és az acél kibírja, de én nem fogom, nem is akarom. Valaki követni fog, talán. Remélem. A Duna hullámai fülemben kotyogtak, furcsa dallamok. Meguntam. Minek mondtam volna többet?
 – Baromság. Jobb lesz állva.
A saját hangom idegennek tűnt. Nem csuktam be a szemem.

 

- szml -

 

Firkák az égen
Rajzok a porban
Kavargó ködök
Éledő éj

Megírták régen
Válaszod robban
Kérdésed örök
Nincsen veszély

Ki lesz a bátor
Ki lesz a boldog
Ki lesz a tintás
Ki lesz a jó

Megízlelt mámor
Kenődő foltok
Elázott írás
Száradó tó

Mocskos a lábam
Megváltó mossa
Íme az ember
Elvisz az ár

Május havában
Virágod hozza
Lehajtott fejjel
Valaki vár

Zene: Illés Gergely

Gondolatod illó
szellemmel rokon.
Angyalok hintáznak
villanydrótokon.
Reszkető hajnalon
szürkeség a kék.
Házfalakra festett
rossz varázsigék.

Hosszú perek múltán
kiszáradt vagyon.
Félbevágott zsemlék
morzsás asztalon.
Három kölyök mellett
bocsánatos bűn.
Húzd rá cigány, játssz még
öreg hegedűn.

Tétovázó léptek
villamos után.
Kopott mackó alszik
játékudvarán.
Esőlepte fényben
gyémánt utcakő.
Sűrű kávé kell csak,
velünk az erő.

Zene: Illés Gergely (Közelebb)

Álmodozó kényelemnek
Penészes az otthona
Milyen gyönyörű az ég

Bonthatatlan zsákba tesznek
Eltűri egy ostoba
Végzetünk csak semmiség

Árulkodó életrajzok
Dalolgató némaság
Szivárványos könnyet sző

Elmerülő fény az arcod
Fölöttünk száz tölgyfaág
Hull, csak hull a zöld eső

 (Hét napos eltiltás)

Imádságból nem lesz gyerek
Hős remeték köszöntenek
Göcsörtös az őszi ág
Kitaszít a másvilág

Elhajlik a rozsdás kampó
Jó az ember, bár halandó
Szerelme szép, lelke ép
Nem vétkezik semmiképp

Vén gólyának fél a lába
Tinó nem jár iskolába
Sok a beszéd, száll a szó
Kiszárad az úsztató

Hat ökör sem húz el innen
Hét toronyból néz az Isten
Nyolcadikán jó pénzt várok
Vidámak a jóbarátok