– Menj a picsába! Mindig ugyanazt mondod! Elegem van ebből! – üvöltötte az utcára, pedig a mögötte lapuló fiúnak szánta. Talán többen hallották, mint akarta, de már nem gondolkodott ilyesmin. A zöld konyha falai megremegtek, a lépcsőházból hangok hallatszottak, ajtócsapódás, lábdobogások a visszhangos köveken.
– Mikor? Mikor lesz vége? Azt hiszed, te vagy az egyetlen?
Szinte sikoltásnak hangzott. A lány nem nézett hátra, de egy pillanatra érezte a fiú izzadtságszagát. Undor fogta el.
– Soha nem szerettelek! Mindig mást akartam…
Szava sírásba fulladt, kétszer megrázkódott a válla, de nem mozdult. A fiú óvatosan letörölte taknyát a kézfejével, vigyázott, nehogy fölösleges hangot adjon ki. Ránézett szakadt tréningruhájára, szokatlan foltot vett észre a lábszárán.
– Tudod, hogy nem akartalak bántani – mondta halkan, rezgett a hangja, pedig határozott akart maradni. – Miért kell minden kis hibát felidézni?
– Kis hibát, kis hibát?
Mintha nevetett volna, de a fiú biztos volt benne, hogy valami mást hall. A lány ismét ordított.
– Tűnj a francba, nem érdekelsz! Csak hitegetsz, közben mással baszol. Te fenyegettél? Megütsz, mert egy barom megpróbált átölelni? Én vagyok a kurva? Hát akkor te meg köcsög vagy! De jó nagy!
A lány már nem nézett hátra. Szemközt egyre több ablak nyílt ki, odalent kiabáltak. Egyikük sem értette, mit, a párhuzamos falak össze-vissza verték a hangokat. A gyorsétterem mellett megjelent valami egyenruhás, fekete kütyübe tátogott. Sötétedni kezdett, de az utcai lámpák még nem gyulladtak fel. A távolban hagyományos telefon csörgött, de lehet, hogy csak egy okostelefon imitálta a hangját.
– Éva, te hülye vagy. Téged akarlak feleségül venni, vettem egy gyűrűt is. Két hete megvan.
Motoszkált kicsit a konyha kövén ülve, fél szemét le nem véve a lányról.
– Minden baromságot elhiszel – mondta rekedten, félig suttogva.
– Baromság? Láttalak. Együtt voltatok a presszóban.
A fiú felsóhajtott, kinyitott valami zöld bársonydobozkát.
– Nézd meg. A neved is belegavírozgattam… belegarvírozattam… na, nézd meg, belevésték a neved.
Az ajtó előtt valaki suttogott, a fiú meghallotta, de nem érdekelte, ki az. Lassan térdre emelkedett, és kinyújtott karral figyelte a lányt. Az óvatosan hátranézett, bal kezével elengedte az ablakfélfa egyik oldalát. Egy másodpercig nem történt semmi, mintha a mindenség elgondolkodott volna.
– Nee! – hallatszott az ablak felől, de akkor már megtörtént. A fiú elkapta a lány hosszú haját, és teljes erejéből berántotta a konyhába. Súlyosan zuhant a test a járólapon. Egy lecsúszott edzőcipő öt emelettel lejjebb majdnem eltalálta az egyik rendőrt.
Betörték a lereteszelt konyhaajtót, nem volt nehéz.
– Hagyják őket! Mondom, hagyják, semmi dolguk – köhögte fojtott hangon egy őszülő bajuszú kék kabátos férfi. A fekete egyenruhások hátrébb húzódtak. A folyosó mintha életre kelt volna, mindenki felemelhette végre a hangját. A fiú átölelte a lányt, nem akart felkelni a padlóról. Odakint valaki kiabált, lent megszólalt egy sziréna. Sokan néztek még felfelé a járdákról és az autók mellől. A tarka galambok szemtelenül visszaszállingóztak a párkányokra.
– Engedjék ide a pszichológust, velünk van – kiabálta valaki a folyosón.
A lány akkor már kinyitotta szemét, orrából vér szivárgott.
– Hol vagyok? – forgatta a fejét.
Mögötte egy üres ékszeres dobozka hevert.

2016.