Azt motyogja a beteges erdei manó,
hogy mennyi időm maradt még hátra.
Mintha nagyon várna valami változást,
amikor az erdő mélyén neki annyira jó...

Később eufórikus hangulatban
a naplemente hatására énekelni kezd.
Felsejlik előtte a félhold és egy fakereszt,
aztán más szimbólum szikrázik szemében, és halkan
átölel egy gyökeret, amit nem ereszt.



Lassan ébred fel a hajnali köddel.
Elgémberedett tagjait recsegve mozdítja,
mindennapi kínja ma is visszahívta.

"Most már tudom, hogy mi az értelme a meleg ételnek.
Az, hogy meleg.
És a kétszersültnek pedig az,
hogy kétszer sült meg.
Többet nem akarok átlendülni a ló másik oldalára,
többe kerülne, mint maga a gyönyörű ló ára."

Ezt kiáltja végül a beteges erdei törpe,
elrohan, aztán elvágódik a patakmederben örökre.




   Győr, 2013.12.27.

Itt vagy hát. Vártalak.
Régen álmodtam róla, hogy eljössz egy napon.
Homályban állsz... fejeden arcodat árnyékoló kalap.
Illatod olyan, mint az ősi afrikai vadon.

Tudtam, hogy megjössz, ahogy az ősz
beköszöntött minden kiszámítható évben.
Ajándékaidat soha nem fogadtam el, és nem kértem,
hogy velem egy lélegzetnél tovább elidőzz.

Tudom, hogy ott voltál máshol is, amerre jártam,
de soha nem láttalak, nem voltam kíváncsi rád,
viszont most érdekelsz. Ki volt az apád, s anyád?

Csak állsz csöndben, és nem válaszolsz.
Egy kicsit hasonlítok rád.
Megkönnyebbültem. Nem baj, ha nem szólsz.
Egyikünket sem terhel komoly vád.

Vártalak, hát eljöttél. Itt térdelek a porban.
Nézlek, de nem látlak igazán.
Szívem helyén izzó kazán,
egy régi kérdés gyötör.
Szárnyaid fehér tollasak-e, vagy csapkodó csupasz szürke bőr?





   Győr, 2013.12.25. 3:14