Van egy erős fakapu a semmi szélén.
Vigyáz rá, hogy senki ne essen le.
Zárva van, fontos mindenki élete.
Mögötte elképzelhetetlen, mély űr,
alján minden rettegés hófehér jege.

Az emberiség sokat eltűr,
de törékeny mindenki a szakadék mentén.
Bármely hőst elnyelhet az űr,
de a kapun túl valahol vagy fent, vagy lent él.

A kapu ott nyílik mindig csak meg,
ahol valaki át akar lépni egy határt.
Egy kapuban megtorpanni árulás lehet,
elfelejteni minden régi szerepet,
megtagadni a „lehet”-et, és a „talán”-t.

Van egy kapu mindenki talpa alatt.
Vastag tölgyfa, vagy pozdorja csapóajtó?
Melyik erősebb, mire jó?
Az-e a győztes, aki fent maradt,
vagy egy másik világba elszállt halandó?



Győr, 2013.10.19.

.

.

.

.

.

A nehéz gyűlölet függönye leárnyékolhat sok házat,
a farzsebekből kikandikál pár sebre éhes kés.
Otromba hangú, gyengéken cinikusan viccelődő élezés.

Ő soha nem lázad,
de sejtése sincs róla, mi az alázat.
A férjnek, és a feleségnek is túl nehéz.

Kemény hangok, és pusztító szavak
elszállnak a feje fölött sóhajtó semmiben.
Van, hogy kiborítják a gyermekkádat,
néha ölelkeznek, néha állatian vadak,
és elfelejtik másnapra az összes kölcsönös vádat,
csak üres, hortyogó álommentes alvás marad.

Valahol feltámad egy bosszúszomjas, összezavart szellem,
húsz év után próbál betölteni egy lehetetlen űrt.

A híradásokból csak annyi tudható, hogy pár nagy vágás után
két öregembert elszállítottak, az elkövető elmenekült.

Győr, 2013.10.14.